Ismét egy fesztivál: mondhatni, háromnapos maraton – mégsem lenne jogos besorolni a hasonló rendezvénysorozatok közé. Egykori tanárom, Pernye András egyik élethosszig megszívlelendő megjegyzése arra mutatott rá, hogy a jellemzésnek akkor van értelme (létjogosultsága), ha az adott mű/művész/produkciónak a megkülönböztető sajátosságait mutatja fel, tehát messziről elkerülendő az a (kétségkívül kényelmes) leírás, amely bárki/bármi másra is vonatkozhatna. E gondolat jegyében szívesen boncolgatom, mitől „más” a közelmúltban oly nagy népszerűségre szert tett sorozatokhoz képest a Hegedű Ünnepe.
Fittler Katalin
Keller András rendre többféle tematikával nyit ablakot hangokból épített világára, elég, ha olyan, már első alkalommal hagyományt teremtő fesztiválokra gondolunk, mint A hallgatás napja, vagy a Mozart-nap. Ilyenkor gazdag lehetőséget kap zenekarának, a Concerto Budapestnek megannyi művésze, hogy szólistaként és/vagy kamaramuzsikusként is fellépjen. Néha komolyzenei örökzölddel, máskor ritkasággal – és ki-ki eldöntheti, melyik az „igényesebb” feladat. A repertoárdaraboknál számolni lehet azzal, hogy a közönség nem kis része „elvárásokkal” érkezik, korábbi műismerete birtokában ítéli meg az interpretációt – az ismeretlenek esetében pedig akár nyomasztó is lehet a felelősség, merthogy a művel ismerkedő hallgató akarva-akaratlanul egyenlőségjelet tesz kompozíció és interpretáció közé. A Concerto-fesztiválok egyúttal erőpróbát is jelentenek, amennyiben egy-egy hangszeres több funkcióban is pódiumra lép.
A Hegedű Ünnepét a zenekari játszanivalót illetően sem sajátította ki a Concerto Budapest: társegyüttesek is részesei lehettek ennek a vonósparádénak. Nem szándékozom felsorolni a műsorfüzetből visszakereshető összes együttest, csak saját élményeimre hagyatkozom: a Szent István Filharmonikusok és a MÁV Szimfonikus Zenekar is kivette részét az örömünnepből. A zenekari hangversenyek sajátosságaként a dirigens is mindenkor aktív vonós-játékos volt (a Szent István Filharmonikusokat Kelemen Barnabás, a MÁV Szimfonikus Zenekart Maxim Rysanov, a Concerto Budapestet Keller András vezényelte). Hogy szólistaként hány generációhoz tartozó művészek léptek fel, világhírességektől a zeneakadémia előkészítő tagozatos fiatal tehetségeiig, a hazai hegedűiskola családfájának gazdagságát, sokfelé ágazását illusztrálta.
A magyar hegedűiskola egykori (nemritkán maguk is iskola-alapító) nagyságairól a műsorválasztással emlékeztek meg. Körner Tamás lényegretörő, ugyanakkor anekdotákkal a tiszteletreméltó nagyságokat emberközelbe hozó bevezetői egyszerre gazdagították a zeneirodalomismeretünket és az előadóművészet-történet némiképp elhanyagolt vonatkozásaira is rámutattak. Az Ünnep ugyanakkor bevallottan tisztelgés volt Kovács Dénes művészete előtt. Érdemes ideidézni Keller András gondolatait: „A Hegedű Ünnepével szeretnénk kifejezni tiszteletünket egykori mesterem, Kovács Dénes emléke előtt, aki generációknak mutatta meg, hogyan kell énekelni a hegedűn. Az ő tanítása formált nemcsak engem, hanem olyan nagyszerű művészek egész sorát is, mint Rolla János, Perényi Eszter vagy Szenthelyi Miklós. Ezzel a fesztivállal szellemi örökségét ünnepeljük, és azt a páratlan magyar hegedűiskolát, amelynek megőrzésére és továbbadására tanított bennünket.”
A vonzó kínálatban megkülönböztetett helyet kaptak a (magyar hegedűsöknek ajánlott) hegedűversenyek, de a kamarazene kedvelőinek is gondoskodtak csemegéről, sőt, a barokk muzsika rajongóinak is jutott érdekesség. (A műsorváltozás jogával élve, a legifjabbak Telemann-műsora módosult, s ezt a kupolatermi kínálatot talán érdemes lett volna mini-koncertként beharangozni.) A hangversenyek egy része a média jóvoltából potenciálisan végtelenné tágította a „nézőteret” – de ez korántsem konkurenciát jelentett az érdeklődők számára. Megható és szívet melengető látvány volt, ahogy a mostoha időjárási viszonyokkal dacolva, rendre benépesült az előcsarnok. A délelőtti és délutáni koncertek ritka lehetőséget kínáltak azoknak, akik esetleg esti rendezvényre nem mertek volna vállalkozni. Bottal, sőt, két bottal, járókerettel is érkeztek szép számmal! Ők minden bizonnyal eleve számítottak a nagy élményre – és aligha lett volna okuk elégedetlenkedésre. Egyetlen hangversenynek jutottak zavaró mozzanatok – a legtöbben (beleértve az előadókat is) csak utólag értesültünk arról, hogy a hallás alapján beazonosíthatatlan zörejt egy hallgató rosszulléte (ájulása) okozta.
A Concerto Budapest 2025-26 évadjának műsorfüzetében éppen a januári programok közé ékelve szerepel Mona Dániel groteszkje (Diarium advocati diaboli musici – Taps, cukorka és az etikett). A frappáns írás aligha kerülte el a potenciális közönség figyelmét. Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy attól még senkinek nem támadt kedve „renitenskedő” viselkedésre – gyakran szinte vágni lehetett a csendet (NB., csend és csend között óriási különbség tud lenni, s ezek a csendek a legértékesebbek közé tartoztak!). Működött az a – Pernye András frappáns meghatározását kölcsönözve – bioáram, amely a közönséget a műsorok idejére közösséggé formálta. Sőt, voltaképp egyetlen közösségnek tekinthető az előadók és az aktív figyelemmel hallgatók csoportja, amennyiben az élmény, mint olyan, a termek egészét áthatotta.
Ezen belül észre lehetett venni az egyes előadóművészek jellegzetességeit, észrevehettük, melyik szólista tart elsősorban a karmesterrel kapcsolatot, ki az, aki „kommunikál” a zenekari szólistákkal, vagy éppen a saját játszanivalójára koncentrál, abban a biztos tudatban, hogy ráhagyatkozhat hangszeres társaira. Az ilyen speciális részletek megfigyelésére azonban ritkán került sor, mert a zenei élmény komplexitása mellett eltörpültek az alkalmi, esetleges jellegzetességek.
Fodor Ákosnak az „Egy tragikomédia szinopszisa” című egysorosa ezúttal más felhangokkal tűnt aktuálisnak. „Mindenkinek van igaza” – annak is, aki egy-egy kedvelt-népszerű műsorszám kedvéért jött, annak is, akit ritkaság vonzott. És minden bizonnyal megnehezítette a választást a reprezentatív szólista-készlet! Minden választás: jó választás, akár egy, akár több produkció kedvéért látogatott valaki a BMC-be vagy a Zeneakadémiára. A kínálat gazdagságával vetekedett ugyanis az interpretációk minősége!
(A Hegedű Ünnepe. 2026. január 9-11., BMC és Zeneakadémia)
Kiemelt képünkön Abouzahra Amira és Abouzahra Mariam; az alsó képen: Kokas Katalin és a Vivaldi versenyműveket kísérő kamaraegyüttes. Forrás: Concerto Budapest FB
