A borítón Thomas Dunford és Lea Desandre (némiképp mesterkélt beállításban), és kiemelten szerepel a közreműködő együttes neve: Jupiter. Ez utóbbi vokális és instrumentális előadókat is magában foglal, a borító hátoldala csak az énekesekről tájékoztat, a hangszeres közreműködők kilétét a kísérőfüzet fedi fel. A rouen-i Chapelle Corneille adott otthont a felvétel készítőinek.
Fittler Katalin
Ezúttal talán érdemes a kísérőszöveg elolvasásával kezdeni az ismerkedést. Szerzője Jonathan Dunford és Sylvia Abramowicz, a szövegből hamar kiderül, hogy a lantművész szüleiről van szó. Érdemes tudni róluk, hogy maguk is muzsikusok, az apa brácsásként kezdte, majd gambajátékosként lett a régizene elkötelezett híve, az anya blockflöte-tanulmányok után ugyancsak a lantot választotta fő hangszeréül. Mesterségük címerében egyazon név tündököl: Jordi Savallé, mindketten az ő tanítványai voltak.
Jonathan Dunford olyan környezetben született Amerikában, ahol a házimuzsikálás repertoárját a régizene jelentette. A zenehallgatás alapirodalmába tartozott Alfred Deller, repertoárján Dowland, Gibbons, Tallis és Purcell zenéjével. Ez a hagyomány tovább élt akkor is, amikor a művész Párizsba költözött, s itt, ebbe a miliőbe született Thomas (*1988), aki kilencévesen kötelezte el magát a lant mellett. A szülők fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy korai sikerei ellenére sem tartották csodagyereknek, természetesnek vélték, hogy saját világának érzi azt a zenei világot, amely otthon körülvette. A Jupiter: ének- és hangszeregyüttes, mintegy a családi kör kiszélesítése baráti társasággá. 2018-ban alapította Thomas Dunford.
Zárógondolatként azt olvashatjuk, hogy ez a felvétel nem „retrospektív”, nem is afféle hangzó „vitrin” előadás, hanem a zenében visszatükröződő életmód. Ezzel talán azoknak a vitorláiból kívánták kifogni a szelet, akik hagyományos hangzást várva, a régizenei praxis sajátosságait akarnák számonkérni az előadáson. Voltaképpen felesleges ez az elővigyázat, hiszen a régizene mind erőteljesebb térhódítása során – érthetően – nem alakult ki egyfajta követendő trend. A minőség és az előadói szuggesztivitás bármiről meggyőzheti a hallgatókat – és bárminek az ellenkezőjéről is.
Nemzetközileg legismertebb kétségkívül Lea Desandre neve, aki William Christie előadói „iskolájából” kilépve tette meg első lépéseit az operaszínpadon, több stílushoz tartozó művekben. De talán éppen ezek a „kirándulások” hatnak vissza Dowland-interpretációjára, amelynek hallatán feltétlenül oda kell figyelnünk a produkciókra. Első hallásra némiképp szokatlan az a – néha túlzónak érzett – szabadság, ami egyaránt megmutatkozik a tempó kezelésében és a dinamikai skála szélességében. Ám ha ezt negatívumként értékelné is a hallgató, a mérleg másik serpenyőjében nagyobb súllyal szerepel a koncepciózus formálás, és a szöveg érzelmi-indulati töltését érzékenyen követő, állandó-intenzív jelenlét. Azok közé a felvételek közé tartozik, amelyeket érdemes többször meghallgatni, annál is inkább, mivel az ismétlések során mindinkább értői leszünk az előadók zenei elképzeléseinek. Talán arról van szó, hogy virtuálisan kezdjük magunkat e házimuzsikálás meghívott vendégeinek tartani, s egy idő után úgy érezzük: ott a helyünk. A műsorfüzet három nyelven tartalmazza az énekek szövegét (német, angol, francia).
Mintha barátok számára, emlékkénti megőrzésre készült volna a kiadvány, olyan zene-közeli hallgatóságnak, akik jártasak ebben a zenei világban: a Purcell-műsornál érdemes lett volna feltüntetni az énekszámok szövegének kezdő fordulatán túl azt is, hogy mely műből származnak, és nem lett volna felesleges némi tájékoztatás a hangszeres betétszámok esetében sem. És ha az érdeklődő nem kapcsolja ki azonnal a lejátszóberendezést Dido búcsúja után, meglepetésben lesz része. A programban nem szereplő ráadás egyben felszólítás: „Take Me Back To You”. Vagy ez annak tesztelése, hogy kellőképp körültekintő-e a hallgató?
(Songs of Passion. Thomas Dunford, Lea Desandre, Jupiter. Kiadó: Erato, katalógusszám: 5021732828453, a kiemelt képet Julien Benhamou készítette)
