A MÁV Szimfonikus Zenekar Szőke Tibor mesterbérlet sorozatában kitüntetett szerep jutott a január 22-i műsornak: felmutatni a 20-21. századi magyar zenei termés időtálló értékeit. Kapcsolódva a múlthoz és a jelenhez egyaránt – és kijelölve a jövő egyik lehetséges útját. Egyszersmind rámutatva arra a kölcsönös kapcsolatra, amely az alkotó- és előadóművészek között (jó esetben) van.
Fittler Katalin
A program összeállításában szerepet kapott egy kultúrtörténeti mozzanat: a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének jubileumai alkalmából rendelt kompozíciók felidézése. Konkrétan: az 1923-as ősbemutatót felidézendő Bartók táncszvitje – majd egy évszázaddal későbbi, pályázaton díjnyertes mű (Oláh Patrik: Fusion), továbbá két olyan kompozíció, amely nemzetközi méretekben is méltóan reprezentálja a magyar zenetörténet múltját és jelenét (Dubrovay: Kettősverseny hegedűre és gordonkára, valamint Kodály: Háry János – szvit).
Minél aktívabban vesz részt valaki a fővárosi koncertélet mindennapjaiban, annál inkább értékelhette: alig múlt el A hegedű ünnepe fesztivál, s lám, további hazai vonós-fenomének gazdagítják a kínálatot: a Jávorkai fivérek a Bécsi Zeneakadémia neveltjei, tehát, ha úgy tetszik, némiképp más árnyalatot is hozhatnak a „magyar iskola” jellegzetességei mellé. A műsoron szereplő Kettősversenyt kifejezetten az ő művészi alkatukra tervezte a szerző. Újdonságok és értékálló, immár történeti kedvencek – ki-ki találhatott magának izgalmas hallgatnivalót.
A MÁV Szimfonikus Zenekar évenkénti műsorkínálata immár hagyományosan „közönségbarát” – ugyanakkor, éppen a hallgatóság megbecsülésének jelenként, korántsem puszta „kiszolgálása” a hallgatói elvárásoknak, hanem a perspektivikus nyitások jegyében. (Szinte látom, rendszeres olvasóim bólintanak: igen, a Schönberg: Hegedűverseny… Számomra mindmáig felejthetetlen, amikor az Operettszínházban felcsendült a ritkán hallható kompozíció, és – nem függetlenül attól, hogy fiatal szólista működött közre – a szépkorú hallgatóság körében meglepő mértékben talált tetszésre.)
Oláh Patrik művét – ideális nyitány – a 2023-as szabadtéri ősbemutatóról sokan ismerhették (akár felvételről), a Fesztiválzenekar előadásában. Ezúttal némiképp más hatást keltett a hangszínek gazdag tárházát kiaknázó hangszerelés. „Borítékolni” lehetett a mű és közönsége egymásra találását Dubrovay Kettősversenye esetében: a zeneszerző, aki egy időben azzal keltett feltűnést, hogy behatóan tanulmányozva az egyes hangszerek által keltett hangzások lehetőségeit, már-már effekt-gazdagsággal lepte meg hallgatóit. Igenám, de nem maradt meg a meghökkentés szintjén: a tapasztalatokat a kifejezés érdekében felhasználva, rendre izgalmas hangszínvilágot hozva létre, amikoris a hangok „belső” tartalmának feltárásával nemritkán olyan hatásokat ért el, amelyekhez másoknak megannyi elektronikus lehetőség igénybevételére lett volna szükségük.
Dubrovay – korántsem lezárt – életműve szépen példázza: gyümölcsöző tud lenni a szerző és előadó (hangszeres) közötti kapcsolat, együttműködés. Ez történt a Kettősverseny esetében is: a Jávorkai fivérek szemlélete ugyanis rokonítható a szerzőével: a technika, a „virtuozitás” korántsem öncél, a kifejezés szolgálatába kell állítani. Így történhetett, hogy felvillanyozó élményt kaptunk a Kettősversenyben, amelynek teljesítményét azzal tetézték meg a szólisták, hogy ráadásként – stílszerűen – Dubrovay Duóját játszották el. Szellemesség, humor – amely viszont kizárólag a professzionális hangszertudás magas szintjén tudhat kifejezésre jutni. A ráadás alatt lehetetlen volt nem észrevenni azt az őszinte érdeklődést, amely a zenekari vonósokból (elsősorban a csellistákból) sugárzott: nemcsak hogy átadták magukat a virtuóz darab élményének, de ott munkált a tudnivágyás: „hogy csinálja”?! Mindenesetre, nem fért kétség ahhoz, hogy a rövid életrajzi ismertetőben felsorolt nemzetközi elismerések, sikerek ezúttal telitalálat jelleggel értek célba – ugyanakkor a szólisták bravúros teljesítménye nem kerültvalami elidegenítő messzeségbe… Dubrovay Kettősversenyében anyanyelvi szinte jelentkezik a magyar hang (hangvétel), és a konstrukció szakmai perfekciója bőséges teret ad a humor megcsillogtatására. Tehát, az úgynevezett komolyzene, minden komolysága mellett, nem határolódik el a humortól, a mosoly-forrásoktól.
A koncert főhőse azonban kétségkívül (vezető karmesterével) a zenekar volt. A nagylétszámú együttes, amely szándéka szerint – kamaraegyütteseket meghazudtoló mértékben – törekedett a perfekcióra. Farkas Róbert olyan körültekintéssel figyelt minden tétel (vagy szakasz-) kezdő indításra, mint ha legalábbis felvételkészítésen lennének. Egy pillanatra sem engedett az intenzitásból; a szabályosan sorjázó formaegységeknél vezette a történést, a rendkívüli, rendhagyó mozzanatoknál pedig mindig arra a hangszercsoportra irányította figyelmét, amelytől a különleges hatás várható. És érezhető volt az a közös törekvés, hogy a lehető legjobb produkció szülessen…
Bartók Táncszvitjét hallgatva, nehéz elképzelni a 103 évvel korábbi előadókat és hallgatókat – igaz, a közönség jelentős része számára már-már újrahallgatás számba megy a mű egy-egy ismételt előadása. A Háry-szvit pedig afféle „hab a tortán”, ahol a gyakran külön kiragadott tételek ellenállhatatlan „beletapsolást” váltanak ki a publikumból. De most ez sem volt zavaró. Legfeljebb az ronthatta el némiképp a szájízt, hogy ezúttal nem számolhatunk be teltházról – pedig most még az időjárásra sem lehet panasz… A zenekar egységes, elegáns megjelenése és a női tagok megnyerő egyen-öltözéke is hordozza az élmény ígéretét. Remélhetőleg sokáig kitart majd ez az érzés – bennük is és a hallgatóságban is.
(MÁV Szimfonikus Zenekar, km.: Jávorkai Sándor – hegedű, Jávorkai Ádám – cselló, karmester: Farkas Róbert. 2026. január 22., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)
Képünkön Farkas Róbert, a Jávorkai-fivérek és Dubrovay László a Müpa színfalai mögött. Fotó: MÁV Szimfonikusok / Steirer Máté
