Mozart Varázsfuvoláját mindenhol előadták már, ahol operaprodukciókkal találkozhat az ember: a legnagyobb operaházaktól a legkísérletibb alkotóműhelyekig. Emiatt a darab rengeteg adaptációja és rendezése ismeretes. Ezek között a történet újabb és újabb értelmezésétől az ultrakonzervatív megvalósításig minden megtalálható. Az egyszeri rendezőnek tehát igen nehéz feladata van. A Gramofon ezúttal a Lipcsei Operaház produkciójáról számol be.
Szilárd Zsigmond / Lipcse
A modern rendezők sajátja, hogy az operákat aktualizálják. Két út közül választhatnak: az egyik a kortárs világ jelenségeit, eszmeiségét és környezetét próbálja meg egy opera minden résébe belegyömöszölni. Ilyenkor sokszor tűnik úgy, mintha egyszerre két dramaturgia küzdene egymással: az operáé és a rendezőé. Ez azonban nem a két korszak ellentétéből ered, hanem az opera belső szerkezetéből. Az opera az a műfaj, amiben a legtöbb dramaturgiai fordulat egzaktan kódolva van. Emiatt a rendezők eszköztára lényegesen leszűkül. A színházi rendezők szabadságával ellentétben az operarendezők kezét megköti a zenei folyamat lüktetése és állandó jelenéte. Mikor egy modern operarendező úgy próbál aktualizálni egy operát, hogy belső összefüggéseit meghagyja (akár szándékosan, akár kényszerből), és valóságát csak áthelyezi egy olyanba, melyet a kortárs divat elemei alkotnak, úgy a rendezői és zeneszerzői akarat csatájában mindkét fél vereségre van ítélve. A rendező elképzelései széthullanak, a zeneszerzői intuíció pedig archaizálódik, azt a látszatot kelti, mintha csak saját letűnt világában lenne képes releváns maradni. Azonban ha így lenne, csak a történelmi érdeklődés vonzaná a közönséget az operába. Az operák igazi csábítása más: a folyton változó világ állandóságainak felmutatása.
A másik úton a rendezők nem az opera repedéseit keresik, ahol egyéni invencióikat kibontakoztathatják, hanem az opera belső összefüggéseiben találják meg azokat a relációkat, amik eddig rejtve maradtak. Minden korban más számít fontosabbnak és kevésbé fontosnak. Egy rendező feladata, hogy úgy aktualizáljon egy operát, hogy a kortárs valóság jelenségeit az opera belső összefüggésrendszerében fedezze fel. Így nem megfeleltetni akarja majd az operát az éppen aktuális divatnak, hanem megtalálja saját valóságát az opera különböző rétegei között. A feladat tehát valójában nem a kortárs divat ízléses szemlézése, hanem az opera olyan mély ismerete, amiből aztán megfelelő eszközökkel egy rendező ki tud emelni egy eddig ismeretlen, de aktuális jelentésrendszert.
És ugyan bármennyire is a rendezési kérdések a leglátványosabbak, A varázsfuvola rendkívüli ismertsége és kedveltsége a zenei megvalósítás elé is irreális elvárásokat szokott támasztani. A legmagasabb minőséghez szoktatott közönség ingerküszöbét nem egyszerű elérni. Az Ivan Repušić által vezényelt este valóban nem tartogatott nagy felfedezéseket. Annál nagyobb erény azonban, hogy a Gewandhaus Zenekarát és a Lipcsei Opera Kórusát végig olyan egységben tudta tartani, ami egy pillanatra sem bicsaklott meg. Az így megteremtett világ keretei olyan lehetőségeket biztosítottak az énekeseknek, amikben otthonosan és felszabadultan alakíthatták szerepeiket. Az énekesek közül Samantha Gault kell kiemelnünk, akinek Pamina-alakítása áttörte az eseményekkel sodródó védtelen lány ideálját. Színpadi jelenléte hangjának olyan emocionális többletet adott, ami Pamina karakterét méltán emelte főszereplői magasságokba, a viszonylag kevés színpadi idő ellenére is.
Rendezés szempontjából a Lipcsei Operaház Varázsfuvola-előadása olyan atléta magasugrásához volt hasonlítható, akinek testét minden pillanatban csak milliméterek választották el attól, hogy leverje az igen magasra helyezett lécet. Úgy tűnhetett, hogy a nehezen felfrissíthető Varázsfuvolát a rendező teljes pompájában tudja elénk állítani. Majd az utolsó jelenet után, az egész opera zárópillanatát követően, mikor már semmi sem hiányzott az előadásból, a rendezés szinte szándékosan leverte az addig is erősen rezgő lécet. Matthias Davids rendező sok szempontból volt bátor. Nem félt belenyúlni a prózai szövegekbe, azokat könnyedebbé, folyékonyabbá tenni. Így egy kicsit sikerült közelebb hoznia a történet elvont mesevilágát. A színpadképért felelős Matthias Fischer-Dieskau és a jelmezeket tervező Susanne Hubrich ugyanolyan ízlésesen tudta érzékeltetni a mesevilág áttetsző szimbolizmusát és kedélyes áttételességét, mint ennek nagyon is komoly végeredményét, a veszélyek és érzelmi kitettségek megrázó valódiságát. Csodálatos egyensúlyozás volt extravagancia és visszafogott art-deco letisztultság között.
Az utolsó jelenetben mégis olyan szignóval zárta az estét Davids, amely arról tanúskodott, hogy a darabot csak kis egységekből legózta össze, nagyobb rálátása az eseményekre nem volt. Az opera zárókórusában nem hangzik el, hogy Tamino és Pamina az új uralkodói pár, és hogy az örömujjongás nekik szólna. Ezt a kiskaput kihasználva Davids Taminóval és Paminával levetette a Saratsro által rájuk adott szerzetesi ruhát, majd Papagenóhoz és Papagénához szöktek egy másik sarokba. Tamino és Pamina saját szökésüknek örülve gúnyosan integetett Papagenóval és Papagénával a kezeit értetlenül széttáró Sarastónak.
A darab végével Sarastro értetlensége véget ért, a közönségé azonban csak akkor kezdődött el igazán. A probléma ugyanis nem az, hogy Tamino és Pamina megszöktek, mert az akár jelenthetné a szerelem szabadságát is, amelyet kivontak egy szigorú eszmerendszer keretei alól. A koncepciótlanság oka azonban az volt, hogy erre a ,,szerelmi szabadságra” ezen az egy jeleneten kívül semmilyen utalás nem történt. Ha Tamino és Pamina el akartak volna szökni, hogy szerelmüket Papagénóval és Pagagénával ünnepeljék, akkor a második felvonás több mint másfél órája feleslegessé vált volna, hiszen Tamino és Pamina már az első felvonás végén elszökhettek volna. A rendezés figyelmen kívül hagyta, hogy Tamino és Pamina miért állják ki a próbákat, és ehhez miért ír Mozart olyan zenét, amilyent. Taminót az különbözteti meg Papagenótól, hogy nem bukik el a próbákon. De míg Papageno az életéről mondd le az igaz szerelemért, mikor felakasztaná magát, addig Tamino a szerelemről mondd le (kétszer: egyszer néma marad Pamina előtt, másodszor pedig úgy tűnhet, végzetes búcsút vesz tőle), hogy nemcsak bebocsátást, de szerelmi beteljesülést is nyerjen. Így az erről való lemondás az addig elhangzottakat mind idézőjelbe tette.
(Mozart: A varázsfuvola – az Oper Leipzig produkciója. Karmester: Ivan Repušić, rendező: Matthias Davids)
Képünk forrása: Matthias Davids rendező honlapja (www.matthiasdavids.de); a fotót Tom Schulze készítette
