Különleges zeneközelség lehetőségét és élményét szervezték idén arra a hétvégére, amely magába foglalta a sokak (magán)életében kitüntetett Valentin-napot. A 2015 óta az országhatárokon túlnőtt ismertségű és rangú, mondhatni, magát intézménnyé kinőtt Fesztivál Akadémia Budapest (FAB) fáradhatatlan, egyszersmind ötletekben is kimeríthetetlen fantáziájú szervezői, Kokas Katalin és Kelemen Barnabás sajátos „évszaksorolóba” kezdtek: 2024-ben került sor az első Winterfestre, melyet 2025-ben a Springfest követett. A téli fesztivált idén már harmadszor rendezték meg Lillafüreden.
Fittler Katalin
A minden szempontból különleges helyszín, Lillafüreden a Palotaszálló (amelyet indokoltan neveznek Tündérpalotának is) ideális választásnak bizonyult: mámorító tér-idő élményt kínál mindazoknak, akik három napra függetleníteni szándékoznak magukat mindennapjaiktól. Nem „kikapcsolódás”, hanem lehetőség a komfortzóna fogalom érdemi átstrukturálására: szabad választással a lehetőségek gazdag tárházából. Előre meghirdetett (többségükben rövid) hallgatnivalók (zene, irodalom), kellemes környezetbe ágyazva, kecsegtető felfrissítő lehetőségekkel (spa, masszázs épületen belül, kisebb-nagyobb kirándulások a környéken). Hogy a Palotaszálló minden tekintetben ideális partner, az kiderült abból is, hogy ezt a minden bizonnyal keresett hétvégét jóelőre biztosította a „zártkörű” rendezvény számára! A nagy érdeklődés jele, hogy nem is sikerült mindenkit „házon belül” elszállásolni…
Idén a „péntek tizenharmadika” mentes volt mindennemű babonás vonatkozástól, péntektől vasárnapig hatályon kívül lehetett helyezni a feszültségmérőket: visszatérő vendégek örömmel találkoztak egymással, s az újonnan érkezettek is hamar megtalálták helyüket ebben a baráti légkörű társaságban. Itt mindenki „vendég” volt, művészek és laikusok több generációja, a nagyszámú apróságtól az idős (esetenként mozgáskorlátozott) látogatókig. Valamiféle „teljesség” részesei lehettünk, amely ráadásul térbeli határokat sem ismert: otthon érezték magukat a FAB rendszeresen koncertező, mesterkurzusokat vezető, neves külföldi muzsikusai csakúgy, mint a felnőtt generációba fokozatosan belenövő fiatal tehetségek.
Szokás emlegetni a szalon-légkört, ahol nincs pódium és nézőtér – de talán még annál is jellemzőbb erre a rendezvénysorozatra, hogy a „lakva megismert” művészekről olyasmit tudtunk meg, amire más körülmények között aligha lenne lehetőség. Éspedig azt vehettük észre, hogy mennyire szervesen hozzátartozik életükhöz a muzsikálás. Az oldott légkörben megannyi rögtönzött módosításra került sor (a helyszínváltozástól a szereplőváltozásig, a műsorszámok sorrendjének alkalmi felcseréléséig – külső, kényszerítőkörülmények hatására, avagy a kísérletezőkedv ötleteként). Nem „szerepeltek”, hanem kamaramuzsikáltak – amiben maguk is örömüket lelték, s további örömforrás volt számukra a szépségek, értékek megosztása. Olyan szituáció alakult ki, amikor a tervezett ajándék hatását, a megajándékozottak örömét szinte eleve belekalkulálták a műsorokba. Tették ezt fáradhatatlanul, korántsem protokoll-mosolyokkal, hanem szívből jövő őszinteséggel.
Az ily módon szinte „személyesen megszólított” hallgató részéről ez a művészi hozzáállás azt eredményezi, hogy spontán módon „jobban figyel”. A minden ajándék kibontásának várakozásteljes öröme azt eredményezte, hogy oldódtak a határok az ismert és korábban nem hallott darabok, a kedvelt vagy egyébként inkább szívesen mellőzött műfajok között. Mindenki megtapasztalhatta saját magán, hogy mennyire rugalmasan tud „váltani”, sőt, még élvezi is a sokféleséget, sokszínűséget.
Ami „papíron”, műsorként olvasva meghökkentő lehetett, végigélve élménnyé lényegült, amelynek emléke a továbbiakban előítéleteket, prekoncepciókat szüntet meg… Mindebben nagy szerepe volt a remek érzékkel megválasztott műsorvezetőnek, a néptáncosként ismert–szeretett és elismert Berecz Istvánnak, aki remek érzékkel adagolta az információkat, anekdotázott és megannyi váratlan fordulattal szinte észrevétlenül tartotta ébren a figyelmet. Figyeltünk fontos mozzanatokra, mókás esetlegességekre (ki-ki utóbb is próbálgathatta például, ki tudja-e mondani a moldáv szerző, Amihalachioaie nevét…), és azon vettük észre magunkat, hogy mindegyre várjuk a folytatást. A kíváncsiság dicsérete…
Néhány kiragadott emlékezetes mozzanat. Az első esti műsorban Radu Ratoi virtuóz harmonikajátékát követően Schumann zenéje csendült fel, majd Bartók 3. vonósnégyese (utóbbi a három nap egyik interpretációs csúcsteljesítményeként, Kelemen Barnabás, Jonian Ilias Kadesha, Kokas Katalin és Vashti Mimosa Hunter előadásában). Az élmény lecsengéséhez elengedhetetlen szünet után „Különkiadás” címmel irodalom és zene egymásra reflektáló párbeszédét élvezhettük: Máté Gábor és Mácsai Pál Esterházy Péter és Örkény István műsorának egyaránt Lukács Miklós volt a zenei „kommentátora”. Ezekből kaptunk ízelítőt: a két színművész váltakozó felolvasására a cimbalomművész improvizatív játéka reflektált. S akinek ennyi jó kevés, tovább időzhetett a bárban, ifj. Sárközi Lajos és Zenekara társaságában – akikhez énekesként Kelemen Hanna társult, majd a jelenlévők közös énekkel aktivizálták népdal- és magyarnóta emlékeiket, éjfélbe nyúlóan…
Berecz István időről-időre felemlítette, hogy koncentrátum ez a három nap, s ezzel mintegy ráébresztette a hallgatókat arra, hogy élmény-befogadókészségüknak vannak tartalékai. Jól fog jönni ez a tapasztalás kinek-kinek a jövőben! Szombaton irodalmi élményekkel két alkalommal is megörvendeztette a hallgatóságot Bezerédi Zoltán: délutánra Karinthy Frigyes írásaiból állított össze üdítő Valentin-napi műsort, este pedig a Hunyadi étteremben a Beethoven és Tolsztoj Kreutzer-szonátája című koncert-félidőben tagolta izgalmas irodalmi élményekkel a szonátát, amelyet Kelemen Barnabás és José Gallardo tolmácsolásában élvezhettünk. Mi sem jellemzőbb az élmények stimuláló hatására, mint hogy a meghirdetettnél csaknem egy órával később kezdődő „Elcsendesítő”-nek is szép számú hallgató jutott. (Így könnyű – vetheti közbe a rendszeresen tömegközlekedő koncertlátogató. Bizony, felszabadító érzés volt, hogy nem kellett nézni az órát…). És ne hagyjuk említés nélkül azt a különleges délutáni élményt sem, amikor J. S. Bach 3. brandenburgi versenyét úgy hallhattuk, hogy a kottában mindössze két akkorddal jelölt II. tétel helyén (a két akkor előtt) beékelve az a világirodalmi jelentőségű szerelmes vers kapott helyet, amelyet itt, Lillafüreden vetett papírra József Attila. Az Óda élményéért Mácsai Pálnak tartozunk örök hálával.
Az „evés közben jön meg az étvágy” mondást igazolta az a lelkesedés, amely a vasárnapi programokat fogadta. A III. Winterfest (amelyet szívesebben tekintek speciális téli ÜNNEPnek, mint fesztiválnak, amely meghatározásként keveset árul el az intenzív rendezvénysorozat különlegességéről) zárónapjának központi programja az új FAB-produkció volt: Liszt – Madách: Via crucis, Az ember tragédiája, Szabó Sebestyén László rendezésében. Négy színészre osztották a drámai költemény részleteit (Kelemen Hanna, Kondákor Ajsa Panka, Mészáros Martin, Szabó Sebestyén László), a zenei anyagot Dinya Dávid hangszerelésében a FAB Kvartett szólaltatta meg (Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Maxim Rysanov, Kokas Dóra). Az irodalmi alkotás és a zenemű ismeretében a hallgatói aktivitásnak a gondolati párhuzamok felfedezése, a mű-részletek egymásra vonatkoztatása kínált inspiráló „nyersanyagot”.
Szerencsére jutott idő az átállásra, ezúttal az „utolsó ebéd”-hez, amelynél a rangos pódiumművészek „szolgáltató” szerepet vállaltak, többek között Vivaldi és Bach zenéjét tálalva a finomságokhoz. Önkéntelenül is eszembe jutott, hogy Pernye András nem járt zenés helyekre ebédelni-vacsorázni. („Ha jó a zene, nem tudok közben enni – ha pedig nem jó, akkor azért…”).
2026 februárja a Kurtág100 jegyében telik. Az egyik hangversenyen Jonion Ilias Kadesha (aki tagja annak a Kelemen Kvartettnek, amellyel Kurtág mesterkurzusokon és számlálatlan próbákon vette át a Bartók-vonósnégyeseket) Kurtág szólóhegedűre komponált három rövid darabját is megszólaltatta. A Winterfest-záró „Ráadáskoncert” előtt Kelemen Barnabás elmondta: tervezik, hogy egy Beethoven-vonósnégyest játszanak Kurtágnak (a Kurtág100 fesztivál keretében, febr. 23, BMC). Talán ennek a főpróbájaként, Beethoven F-dúr Razumovszkij-vonósnégyesével búcsúztak a mindvégig kitartó hallgatóságtól. Nem voltam egyedül azzal az érzésemmel és véleményemmel, hogy a három nap legértékesebb élményét köszönhettük – ily módon közvetve – Kurtág Györgynek, aki egyedülálló pedagógiai munkájával minőségi többletre sarkallja az egyébként is kitűnő muzsikusokat („ad astra”). Ezt a Ráadáskoncertet a születésnapi ünnepségsorozat legértékesebb „felütései” között tarthatjuk számon. Amikor szinte megszűnt a környezet – csak a ZENE dimenziójában léteztünk.
Alsó képeinken: Sárközy Lajos hegedűművész, Máté Gábor színművész, Lukács Miklós cimbalomművész és Mácsai Pál színművész. Fotók: Peter Herman Photography
