Az Ariadné Naxos szigetén című Richard Strauss-operával újból betekinthettünk a századforduló egy időkapszulájába. A készülék pontosan száztíz éve, 1916-ban nyerte el végső alakját. Benne pedig a polgári miliő, az egyre könnyebb szórakozás és a darabjaira eső ,,magasművészet” őrződött meg.
Szilárd Zsigmond
Richard Strauss zeneszerzői tevékenységének meghatározó része volt az operakomponálás. Több mint egy tucat operája közül mégis csak pár épült be az operajátszási szokásokba. Hogy ebbe a pár kanonizált műbe az Ariadé Naxos szigetén is beletartozik, annak alapvetően egy oka van. Strauss ezzel az operával kacsint rá leginkább az operett műfajára. De az operettes felhangokat elsősorban nem a zenei szövetnek köszönhetjük. Ez inkább csak készséggel idomul hozzá ahhoz a világhoz, amit a történet bonyodalmainak és témáinak milyensége teremt meg. Ugyanis a befogadás szempontjából a legproblematikusabb a különbségtétel komoly és könnyed között. A probléma talán még Staussnak is magoldhatatlan maradt. Például az első felvonásban megjelenő díva a második felvonásban Ariadé szerepét alakítja. És míg az első felvonásban kis szerepe ellenére is dívaságát ismerhetjük meg, a második felvonásban Ariadé sorsának egyik legszebben megformált szólamát deklamálja. Ami nem csak az első felvonás miatt kerül így furcsa helyzetbe, hanem még a commedia dell’ arte társulat is folyamatosan relativizálja fájdalmát, tragédiáját. Nem tudjuk kinek higgyünk. A társulatnak, a díva jellemének, vagy Ariadnénak. És mivel zeneileg mindegyik virtuózan és áradó érzékiséggel van megkomponálva, Stauss sem ad mankót a tájékozódáshoz.
A darab nem szeretne mást, csak kiszolgálni a bulvárra éhes polgárság vágyait. A műhelymunka színpadi megjelenítése nem újdonság. Ahogy az öltözői botrányok és intrikák iránti éredeklődés sem. A szövegkönyv első fele ezt tárja elénk. Különösebb összetartó ereje a cselekményke nincs is. Nincs sem karakterfejlődés, sem drámai csúcspont, sem igazi konfliktus. Mindenki és minden kompromisszumkész, de leginkább a művészet. De Strauss ezzel nem görbe tükröt tart a polgárság eltorzuló érdeklődése és ízlése elé, hanem kipróbálja benne magát. És nem áll neki rosszul. A végeredmény mégis a lehető legkatasztrófálisabb: a művészetet illúzióként értelmezi. Egy egyszerű hazugságként: ha a díva formában van, Ariadé szólama mindenkit meghat. Pontosabban meghatna, ha nem lenne sokkal humorosabb, ha egy komédiás társulat próbálná megvigasztalni.
Az önmagáért lealacsonyodó humor, a szétaprózódó cselekmény és az idézőjel mind a mélyebb, mind a humorosabb jelenségeken mindkét véglelet kioltja. A darab egyszerűen csak szórakoztatni akar. A mai közönség ezen ugyan már csak nosztalgiázni tud, hisz a polgári körülmények régen eltűntek. De a ,,művelt” szórakozásra való hazug igény továbbra is létezik. A szórakozási vágy továbbra is a testi humorhoz és a morális gyengeséghez kapcsolódik, amit a műveltség miatt mégis le kell nézni. Azért, hogy részesülhessünk belőle, a környezetét megváltoztatjuk, így az egyébként valóban teljesen szellemtelen szórakozást ,,minőségi kikapcsolódásnak” nevezhetjük, ezzel legitimálva korábban megvetett vágyainkat. Ennek az igazi áldozata nem az egykori polgári igényesség és tartás, de a művészet, amit tartalmától megfosztva igazítanak rá mindenre, egy önigazolás kedvéért.
Február 25-én a Bécsi Operaházban Sven-Eric Bechtolf rendezte az Ariadé Naxos szigetén című operát. A színpadot Rolf Glittenberg álmodta meg. A jelmezeket Marianne Glittenberg. Mindhármuk értette, hogy egy ilyen időkapszulánál a legfontosabb a felidézés ereje. Sikerült is felidézni a századforduló hangulatát. Mindhárman megteremtették azt a közeget, amiben minden néző és előadó a huszadi századi Bécsben érezhette magát. Szerencsére még abba a ,,babaház” effektusba sem estek bele, mikor annyira autenktikus akar lenni valami, hogy már nem lehet vele azonosulni. Kis apróságokat megtartottak, amik miatt mégis otthonosnak érezhettünk egy több mint száz éves valóságot.
Zeneileg Cornelius Meister felelt az est egységességéért. Dirigálása alatt a straussi zene minden kéje és ajzottsága kitombolhatta magát, de a líraibb részekre is tudott megfelelő időket teremteni. Ki kell emelnünk a Bécsi Operaház Zenekarát, akik egy pillanatra sem bizonytalanodtak el a legbonyolultabb ritmikai és frazeálási problémák ellenére. Az énekesek körzül a két női főszereplőt kell megemlíteni. Zerbinettát, aki a komédiás társulat szíve-lelke, Erin Morley formálta meg. Neki volt a leglátványosabb, legviruózabb szólama, amit magabiztos színpadi jelenlétével úgy tudott megerősíteni, hogy már az egész előadás szíve-lelkének érezhettük. Énektechnikája előtt semmilyen akadály nem állt, minden frázist ízlésesen, magával ragadóan formált meg. A drámaibb tónust megütő Ariadnét Anja Kampe énekelte. Intonálása és ritmikussága is ködösebb volt, de mindez mintha csak tovább erősítette volna szuggesztív tragikusságát. Előadói oldalról egy kitűnően sikerült előadásról beszélhetünk. És talán nem is baj, hogy a straussi koncepció problematikusságát nem is akarták feloldani. Egy ilyen kacsintást talán csak tikkeléssé lehetne fokozni.
(Richard Strauss: Ariadné Naxos szigetén. Karmester: Cornelius Meister, rendező: Sven-Eric Bechtolf. Wiener Staatsoper, 2026. február 25.)
