Visszatérő „szereposztás”, borítékolható hatás. A francia oboaművész-karmester, François Leleux mind a zenekari játékosok, mind a hallgatóság körében osztatlan népszerűségnek örvend. Ezen a koncerten vette át a megtisztelő címet, melynek értelmében négy évadon át a Nemzeti Filharmonikus Zenekar első állandó vendégművésze.
Fittler Katalin
Közös zenélésük valami különleges természetességet áraszt. Egyszerre igényes és spontán, mintha a műsor valamiféle kívánsághangverseny lenne az előadók pillanatnyi hangulatának megfelelően. Márpedig azt legfeljebb kivételes szólisták engedhetik meg maguknak, hogy csak utolsó pillanatban tegyék közzé fellépésük műsorát – néhányan épp azért, hogy gazdag és bombabiztos repertoárjukból a pillanatnyi hangulatuknak-lelkiállapotuknak leginkább megfelelő programot állíthassák össze. Ezen az estén úgy érezhettük, mintha együttmuzsikálásuk örömét akarták volna megosztani a közönséggel. Korántsem megkoreografált testbeszéd árulkodott erről, fel-felvillanó mosolyok, mindig a zenei folyamatokkal összhangban. Semmi póz, semmi modorosság. És ami legalább ennyire szokatlan a dirigens részéről: Leleux irányításában a legegyénibb, legszokatlanabb mozdulatnak is zenei töltése van. Valahogy úgy intézi, hogy kihozza a játékosokból zeneiségüket. Nem irányít (miközben mindig minden az ő elképzeléseinek megfelelően szól), ugyanakkor nem is „jelbeszédel” a közönségnek, vizualizálva a hallható történéseket. Karmesterként is társként (primus inter pares) vesz részt a zene megszólaltatásában, ami mindennemű hangadó instrumentum híján nem kis teljesítmény. Ilyen teljesítményre talán csak azok képesek, akik egyaránt elkötelezettek a kompozíciók és előadó-társaik iránt – s teszik ezt meggyőződéses szeretettel. Leleux-nél mindez magától értetődő természetességgel valósul meg, s ettől a felszabadult légkör némi vidámsággal telítődik meg, amely jótékony környezet a játéköröm számára.
Leleux vezényletével Mozart Linzi szimfóniája a klasszikus szépséget testesíti meg, megjegyzésre méltó lesz az olasz komponista, Antonio Pasculli neve, akit „az oboa Paganinijé”-nek is neveztek. Heinz Holliger és növendéke, Omer Zoboli után Leleux hívja fel a figyelmet elkápráztató virtuozitásával a 19-20. századi szerző életművének rejtett, szinte elfeledett kincseire. A Donizetti La Favorita (A kegyencnő) című operájának témái nyomán komponált, oboára és zenekarra szánt versenymű ritkaság-élményt jelentett. És az is, hogy a szólistának mennyire érzékeny partnere volt a zenekar! Igaz, Leleux szemvillanással, odafordulással már-már karmesteri irányításra képes aközben is, hogy szólistaként sziporkázik, de ez a fajta zenekari érzékenység egyértelműen annak a következménye, hogy valamennyi előadó együtt munkálkodott a megtervezett hangzás-egész megszólaltatásán. Öröm volt hallani a tematikus anyagok dallamjátékához „szokott” hegedűszólamok színbeli, dinamikai árnyaltságát. Kollektív figyelem, hogy senki ne „rontsa el” a játékot, és közös öröm a rendkívüli teljesítményt értékelő viharos tetszésnyilvánításkor. És „akinek ennyi jó kevés”, azt ezúttal nem „gáncs és megvetés” érte, hanem ráadásként Bach-muzsikában gyönyörködhetett, a Húsvéti oratórium egy tételében. Leleux ezúttal megrendítő érzékenységgel énekeltette hangszerét.
Hasonló a minőségigény hatotta át a második rész Schubert-műsorát is (Rosamunda-nyitány, V. szimfónia). „Az előadás gondolkozzék a szívével és érezzen az agyával” – írta egy helyütt Latinovits Zoltán. E program megvalósulásának lehettünk tanúi ezen a szerdai hangversenyen.
(Nemzeti Filharmonikus Zenekar, karmester és oboán közreműködik: François Leleux. Mozart, Pasculli és Schubert művei. Zeneakadémia, március 4.)
Képünkön: François Leleux az első állandó vendégművészi címet adományozó díszoklevéllel. Balra Herboly Domonkos, a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója. Fotó: MNF / Nagy Attila
