A fővárosi koncertek rendszeres látogatói nemcsak számon tartják a koncertévad programajánlatait, de már előre várják a márciust: az első vasárnap immár hagyományosan Mozarté – Keller András és a Concerto Budapest életképes kezdeményezése nyomán. Sajátos kismaraton, amikor bármely választás „fájdalommentes”, egyszersmind stresszmentes. Nem kell a „teljességre” törekedni, még csak a nagytermi koncerteket illetően sem – egyetlen program is gazdagíthatja az élmény- és emléktárat. A hangversenysorozat végighallgatása viszont afféle zenei energiabombaként hathat. Nyitókoncert, kamarakoncert és zárókoncert tagolta azok vasárnapját, akik a nemzetközi nőnapot (március 8.) zenével kívánták ünnepelni. Alternatívát az első két rendezvénnyel egyidőben tartott Családi koncert kínált a kupolateremben, folytatva Simon Izabella korhatár nélküli programjainak sorát.
Fittler Katalin
Az idősebbek emlékeznek még arra az egykori újdonságra, amikor a rádióközvetítés jóvoltából kitágult a hangversenytermek nézőtere, és megsokszorozódott a hangversenyt élőben hallgatók száma. Annakidején ez azt is eredményezte, hogy voltak, akik a kényelmesebb megoldást választották, az otthoni zenehallgatást (akár pongyolában, papucsban, netán háttérzeneként), lemondva a helyszíni élményről. Azonban az egy kézből jövő áldás és átok közül az utóbbi hamarosan háttérbe szorult: az idő-. energia- és költségkímélő megoldás nem eredményezte a koncerttermek elnéptelenedését. A technikai lehetőségek fejlődésének köszönhetően, napjaink érdeklődői immár a neten is élvezhetik a hangversenyközvetítéseket, éspedig nemzetközi viszonylatban. A Concerto Budapestet népszerűsíti ez a (különböző csatornákon hozzáférhető) lehetőség, és szerencsére nem kell attól tartani a zenekarnak és igazgatójának, hogy gondot jelent valamely hangversenyterem megtöltése. Ezúttal is csaknem teltházas érdeklődés jutott a három rendezvénynek.
A gazdag mozarti életműből megannyi szempont szerint lehet összeállítani érdeklődésre számot tartó programokat – megkockáztatom: talán nincs is olyan szempont, amely ne vonzaná a hallgatóságot. Mert öröm újrahallgatni a már ismert-kedvelt műveket, és mindig jó hozzájutni új élményforrásokhoz, miközben lehet elmélkedni azon, hogy vajon miért jut kevésbé intenzív reflektorfény a ritkán hallható kompozícióknak. Az igénybevételt illetően aligha lehet oka panaszra bármely zenekari játékosnak, ráadásul többeknek szólista-rangú szerep is jutott a kamaraművekben. Mindhárom alkalommal tapsolhattunk a zenekar művészeti vezetőjének, Keller Andrásnak (délelőtt a Sinfonia Concertante egyik szólistájaként, délután kamaramuzsikusként, a c-moll adagio és fúgában a Keller Quartet primáriusaként, és hegedűsként az Esz-dűr zongoranégyesben, este pedig dirigensként). Az élmények közös nevezőjét a szerző jelentette, a számlálóba került kompozíciók a változatosság gyönyörködtetését célozták.
Az idei program vezéreszméjét a hangnemszimbolika adta: a mozarti életműben meghatározó jelentőségű Esz-dúr, és annak párhuzamos moll hangneme, a c-moll, amely szintén kitüntetett szerepet kapott Mozartnál. A hangnemválasztás különösen figyelemreméltó az olyan szerzőknél, akik abszolút hallással rendelkeznek – de a hallgató akkor is profitál az ilyesfajta válogatásból, ha nem rendelkezik ilyen adottsággal: a hangnemhez társított éthosz hallható tanulsággá válik. A műsorösszeállítások kimondatlanul is arra inspirálták a hallgatókat, hogy a házigazda Batta András által említett életrajzi és zenei információk nyomán utánaolvassanak művek keletkezési körülményeinek, a fennmaradt és közzétett levelezés alapján közelebbről megismerjék a „szereplők” egyéniségét, és rekonstruálják a maguk számára a 18. századi zenei életet.(A műsorfüzet ismertetője a szabadkőművesség fokozatainál a magyar nyelvű szakirodalomban meghonosodott inas és legény (testvér) meghatározások helyett a tanonc és segéd terminust alkalmazza.)
A nyitókoncerten a Szabadkőműves gyászzene és a Sinfonia concertante után a befejezetlen c-moll Misét (K. 427) hallhattuk. Az utóbbi előadásában az Új Liszt Ferenc Kamarakórus működött közre (tetszéssel hallgattuk a férfi-szólamokat!), szólistaként pedig Balga Gabriella, Szutrély Katalin, Megyesi Zoltán és Najbauer Lóránt. A dirigens Takács-Nagy Gábor a Gloria és a Credo szakaszait szinte önálló számokként kezelte, így rövid tételek egymásutánjaként éltük meg a kompozíciót. Emlékezetes élményt jelentett a Kyrie-tétel Balga Gabriella bensőséges, már-már fohász értékű énekével, és gyönyörködtető volt, ahogyan technikai tudását tudatosan állította az interpretáció érdekébe Szutrély Katalin. Őt hallgatva aligha hiányolta bárki is a magyar nyelvű szövegfordítást! Talán csak azt sajnáltuk, hogy a dirigens a nagy lelkesedés következtében néha dünnyögéssel társult a szólistákhoz is. Takács-Nagy karmesterként kétségkívül népszerű mind a zenekarok, mind a közönség körében – tőle talán még ezt sem veszik rossz néven, de minimális önkontrollal kiküszöbölhető lenne ez a zavaró mozzanat. (Tudom, régi nagyok felvételein is hasonló ilyesmi – próbákon hasznos is lehet, az előadásokon felesleges.)
Szünet nélkül hallhattuk a délutáni koncert három műsorszámát, a c-moll adagio és fúgát (Keller András, Környei Zsófia – hegedű, Szűcs Máté – brácsa, Fenyő László – cselló), az Esz-dúr zongoranégyest (Keller, Szűcs, Fenyő és Berecz Mihály), és az Esz-dúr zongoraötöst (Elisabeth Leonskaja – zongora, Concerto Winds: Marin Tinev – oboa, Klenyán Csaba – klarinét, Mohai Bálint – fagott, Tóth Bálint – kürt). A vonósoknál az előadók kvalitása jelentette a közös nevezőt, amely harmonikus összélményt eredményezett annak ellenére, hogy kamaramuzsikusi habitusuk látványként is jelentősen eltér (a két szélsőséget épp a Sinfonia concertante két szólistákánál láthattuk: Keller szigorúan a kottára koncentrál, miközben érzékenyen vesz részt az összjátékban, Szűcs Máté rendre szemkontaktust keres partnereivel). A ritkán játszott zongoraötösnél az „újdonság-jelleg” dominált, miközben beláttuk: voltaképp jó, hogy „kispóroltan” élhetünk vele, kiváltképp, ha egyszerre kapjuk a mű és az interpretáció élményét.
Nem tudunk eléggé hálásak lenni Keller Andrásnak, aki az utóbbi években rendszeres szólistaként hívja meg a Bécsben élő orosz zongoraművészt, Elisabeth Leonskaját, aki ráadásul a Concerto Mesteriskola keretében mesterkurzust is tart. Ő volt az esti műsor (és a Mozart-nap) fénypontja. Megunhatatlan az a magától értetődő természetesség és egyszerűség, amivel értően közelít századok remekműveihez. Ő nem valamely stíluskorszaknak vagy zeneszerzőnek specialistája, hanem magának a zenének (Zenének). A hosszú pálya tapasztalatai során elkerülte a rutint, mindig elkötelezett és felelősségteljes a játéka. Ez a jelenlét olyan intenzív, hogy közben az idő múlásáról sem vesz tudomást. Nyolcvan év felett is tökéletesen uralja hangszerét, játékában nincsenek esetlegességek. Elragadtatással hallgattuk szólójával Mozart fiatalkori Jeunehomme-zongoraversenyét, és élményt jelentett a kétzongorás koncert is (K. 365), szólistaként korosztályok találkozásával (partnere Berecz Mihály volt). A varázsfuvola nyitányát követően a két versenymű, majd a kései Esz-dúr szimfónia: emlékezetes barangolás a Mozart-univerzum Esz-dúr területén. Az est dirigense Keller András volt.
(Concerto Budapest, Mozart-nap. Zeneakadémia, 2026. március 8.)
Képünkön Elisabeth Leonskaja, Keller András, Berecz Mihály és a zenekar, fotó: Posztós János
