Történelmi mozaikok, élmény-szinten. Konkrét-tárgyszerű, informatív adatokhoz képest homlokegyenest eltérő megközelítést kínálnák olyan kordokumentumok, amelyek hitelességéhez nem férhet kétség. Az egykori társadalmi osztályokról sokat elárul ízlésük, érdeklődésük, és a kétféle forrás egybevetése sokdimenziós világot kelt(het) életre az utókor számára. Tanulságokkal és élményekkel.
Fittler Katalin
Miként a kosztümös filmek, amelyek szemünk elé tárják az egykori uralkodók életét, egyszersmind szélesebb perspektívák feltüntetésével, a zene önmagában is hasonló tapasztalatokra ad lehetőséget. A L’Arpeggiata együttest életre hívó theorbajátékos, Christina Pluhar koncepcióját realizálja a Passacalle de la Follie című összeállítás, amely a 17. század első felébe invitálja a hallgatókat. A program gerincét a kor arisztokráciájának körében oly népszerű Air de cour adja, Philippe Jaroussky tolmácsolásában. A többségükben rövid lélegzetű hangszerkíséretes énekek témája a kimeríthetetlenül gazdag forrásnak bizonyuló érzelem, a szerelem. A megzenésített versek/szöveg többségének szerzője ismeretlen, a megénekelt szituációk, érzések-gondolatok katalogizálhatóak, és kellő irodalmi háttér birtokában visszavezethetőek akár Ovidiusig is. E tételek dallamvilágában nem ritkák a szekvenciális fordulatok, a szöveg érzelmi fordulatait érzékenyen követő harmóniaváltások, a forma áttekintését ismétlődő harmóniamenetek könnyítik meg – ugyanakkor eme otthonosság-érzetet keltő faktorok mellett állandóan ott munkál a virtuozitásig terjedő kimunkálás, díszítés állandó öröme. És ha a szöveg lejtése lehetővé teszi, metrikai játékok. Egyszerre kellemes a fülnek (szórakoztató) és inspiráló az érzékelésnek, a már-már öntudatlanul is összefüggéseket felismerő zenehallgatásnak. Az ismétlődés formaalkotó szerepe a tájékozódásban nyújt segítséget, egyszersmind a ráismerés örömét adja. A változatosság pedig – mint tudjuk gyönyörködtet. A hallgató a legkisebb tudatos figyelem nélkül is értője e tételeknek, mintegy a belefeledkezés által (is) tanul. (Ugyanakkor rendkívül hasznos lenne ilyen felvételek elemzésével élményszerűvé tenni, akár már az alsófokú zeneoktatás szintjén, az elméleti órákat!)
Jaroussky énekel, a hallgató gyönyörködik. Talán még a szövegértést sem tartja szükségesnek, olyannyira „egyértelmű” a hallgatnivaló, szóljon akár franciául, vagy bármely idegen nyelven (a felvétel bookletje alkalmanként akár négy nyelven is tartalmazza a szövegeket). A kísérőszöveg gondosan „elszámol” a szerzőkkel, és tájékoztatást ad a napjainkban nemzetközi méretekben kétségkívül „ismeretlennek” tekinthető, a maguk korában legelismertebbnek számító szerzőkről. Érdemes tehát foglalkozni az ismeretterjesztő tájékoztatóval, amely alapján a korábban ismeretlen nevekhez portré társul, önálló profilt kapnak. Pierre Guédronról kiderül, hogy énekesként és tanárként is nagyrabecsült volt, Antoine Boësset-ről, hogy a veje, Étienne Moulinié pedig bátyjának, az énekes Antoine-nak köszönhetően került Párizsba. Michel Lambert pedig (maga is énekes és énektanár) énekesnőt vett feleségül, lánya pedig Jean-Baptiste Lully felesége lett. Lambert életrajza arról tájékoztat, hogy Lully sokat köszönhet apósának a francia stílus elsajátítása terén. Az említett négy szerző egy-egy darabjával kezdődik az összeállítás, és a későbbiekben is találkozunk csaknem valamennyiük nevével (Moulinié öt tétellel szerepel).
A kor gyakorlatának megfelelően, a nyomtatott kotta egy-egy bevált/ajánlott apparátusnak kínált játszanivalót, de bevett gyakorlat volt a más összeállítású együttesekkel való megszólaltatás. Christina Pluhar bőségesen élt ezzel a lehetőséggel, hét alkalommal szerepel az átirat készítőjeként. A hangzást figyelve valószínűsíthető, hogy együttesének további hat tagja alkalmanként él az egykor szinte kötelezettségnek tűnő lehetőséggel, hogy (improvizatíve) díszítse szólamát. Az air de cour négy mesteréhez csatlakozik Henry de Bailly, akit lantművészként Marin Mersenne az évszázad Orfeuszának nevezett és Gabriel Bataille egy-egy szám erejéig. Az együttes néhány tagja egy-egy hangszeres közjáték erejéig szólólehetőséget kapott: Robert de Visée művészetéből Josep Maria Martí Duran ad ízelítőt (a g-moll Chaconne-t teorbán, a d-moll Passacaille-t pedig gitáron játssza, az utóbbit ütőjátékos partnerével, David Mayorallal), Rodney Prada pedig viola da gambán Pouis de Caix D’Hervelois Plainte-jét adja elő).
Kétségkívül annakidején is a kor kiválóságai szólaltatták meg a királyi/fejedelmi udvarok reprezentáns alkalmain az ilyesfajta tételeket, alkalmanként tetszőleges összeállításban. Talán az akkori hallgatók sem tudták pontosan, mikor melyik szerző muzsikája szól. Megelégedtek annak tudatával, hogy a legjobbaktól a legjobbat kapják. Elég lehet ez napjainkban is – de érdemes megtanulni legalább a szerzők nevét…
(Erato 5054197221873)
