Szeptemberi vendégünk: Barcza Horváth József
Iván Csaba
Mottó: Az ókoriak az élet rejtélyes kiszámíthatatlanságát ábrázolták vele. Valójában minden zene labirintus. Egyikkel egy kisgyerekek is könnyedén megbirkózik, a másik egy felnőtteknek is komoly kihívást jelent. A jazz meg ráadásul olyan labirintus, ami menet közben is változik. A Jazztérképen való eligazodáshoz hasznos segítség egy tapasztalt idegenvezető.
Jazz-zenészként ismernek, de kevés muzsikusnál érezni annyira a nyitottságot más zenei műfajok felé, mint nálad. A klasszikus zene, a világ- és népzene hatása is érzékelhető munkáidban. Sőt, a Fonó jegyezte The Sky Beyond The Glass jelzi, hogy a legaktuálisabb trendre, az elektronikus zenére is nyitott vagy. Melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás?
A 80-as években a gyerekkorom az amerikai popkultúra jegyében telt, Michael Jackson és a korabeli hip-hop zene érdekelt. 13 évesen hegedülni tanultam, a jazz véletlenül jelent meg az életemben. A Mátyás téren fociztunk, és hallottam, hogy a közeli Kandó Kálmán Egyetem pincéjében jazzkoncert lesz. Elmentünk, emlékszem, Oláh Kálmán, Szakcsi Béci, Hangya Józsi, Egri Jancsi, Balogh Attila játszott, volt utána jamsession is, amibe Füsti Balogh is beszállt, akit akkor hallottam először és utoljára, mert nem sokkal később elhunyt. Lenyűgözött a zene, a felszabadultság, azt persze nem állítom, hogy rögtön értettem is, milyen zene ez. De azzal mentem haza, hogy jazz-zenész akarok lenni. Beírattak az I. István zeneiskolába klasszikus bőgő szakra, bekerültem hamarosan a kicsik szimfonikus zenekarába, majd a haladó csoportban találtam magam, amellyel a Diótörőt játszottuk Csajkovszkijtól. Megismertem és megszerettem ott a klasszikus zenét. Aztán a Bartók konzi következett, az intenzív bőgőzés időszaka. Klasszikus tanszéken szereztem diplomát, intézményesen nem tanultam jazzt sehol senkitől. Valójában a learn by doing módszerre támaszkodó autodidakta jazz-zenész vagyok. Alapítottunk egy jazz-zenekart Szakcsi Lakatos Róberttel és Botos Ferenccel, gyakoroltunk, felléptünk kisebb helyeken, és hívtak más zenészek is. Tizenévesen játszottam Lakatos Ablakos Dezsővel, Lakatos Tónival rádiófelvételt készítettünk, volt alkalmam játszani Szakcsi Lakatos Bélával, sokat lehetett ebből tanulni. Mindig nyitott voltam, ez nyilván alkati kérdés, sosem az jelentett kihívást, hogy befogadjak más zenéket. Inkább az elköteleződés volt a nehéz számomra, hogy letegyem a voksomat valami mellett, hogy csak azzal foglalkozzam. Becsülöm, ha valaki az életét szenteli egy irányzatnak, mert idővel nagy mestere lehet, de nekem nem ez volt az utam. Ezt a kettősséget nyilván többen észrevették, mert hívtak különböző műfajokba játszani. Ez a nyitottság még ma is megvan bennem. Mikor a gyerekeim hallgatják a modern elektronikus alapú popzenét, amitől a korosztályom többnyire elhatárolódik, én nyitott vagyok és elfogadóbb, felhasználom az általam komponált művekben is, ha találok számomra inspiráló elemet benne.
A MAO is, melynek oszlopos tagja vagy, jellemzően pont a jazz, komolyzene és a népzene határterületein mozog. Fekete-Kovács Kornél rajzolja fel a labirintus alaprajzát ilyenkor, vagy ez – ahogy sejtem – közös munka? Szélesebb közönség megszólítása ilyenkor a cél?
A MAO-t Fekete-Kovács Kornél találta ki, ő a művészeti vezetője, és a koncepcióját is ő tudja autentikusan megfogalmazni. Véleményem, szerin nem lehet véletlen, hogy a jazz szó nem szerepel a zenekar elnevezésében. A MAO egy big band, elsősorban jazzt és kortárs zenét játszik, felhasználva a klasszikus és a népzene hangzásvilágát. Azt már az alapításkor világossá tette – én csak két évvel ezelőtt kerültem az együttesbe – hogy műfajokon átívelő karakterű formáció megteremtése a célja. Ebből következik, hogy a zenei kirándulások programjának megtervezésekor nem a szélesebb közönség célba vétele a fő szempont. Ha népszerű, az csak hab a tortán. Van egy állandó zeneszerzői csapat: Fekete-Kovács Kornél, Bacsó Kristóf, Ávéd János, Cseke Gábor, Korb Attila, Subicz Gábor. Mindenkinek van specialitása, Subicz Gábor kompozícióiban fontos szerepet kap a funk és a soul, Ávéd János zenéit áthatja a klasszikus kortárs zene és a free. Előfordul, hogy zenészre írják a szólamokat a művekben, tudják, ki hogy szeret játszani. Korb Attila a Via Crucisban, ami egy szakrális zene, kihagyta a bőgőszóló helyét, rám bízta, mi szólaljon meg. Kornél már felvetette, hogy jó lenne, ha én is írnék zenéket a MAO számára, de előtanulmányt igényel, hogy bevállaljam, hiszen eddig jellemzően kisebb formációkra komponáltam, előfordult, hogy elektronikus hangszerekre és vonósokra (a HOFA díjat kapott Niki által komponált dal, az „Így nem szerettem még” hangszerelését is én csináltam), de big band-re még nem szereztem zenét.
A MAO 2016-ban kezdte Legendás albumok sorozatát Miles Davis Birth of the Cool- jával. De mikor Blue Mitchell The Thing To Do című albumát meghallgattam egy koncerten, kiderült, hogy ezt ötletként te vetetted fel. Van még a talonban album, amin szívesen ajánlanál?
Örültem, hogy ez bekerült a játszott repertoárba. Több előadást megélt már, nem csak az Opusban szólalt meg. A Modern Art Orcestrával van egy ismeretterjesztő sorozatunk is, a MAO Creative Crew, a kreatív klubban kvintett formációban játszunk, a Fekete-Bacsó-Cseke-Csizi felállásban én bőgőzöm. Ott is bevettünk ebből az albumból több számot, nem csak a legendás albumok sorozatban játsszuk. Fekete-Kovács Kornélnak nyilván több szempontot is figyelembe kell vennie az évad összeállításánál. A jövő évi kínálatba nem került be az én javaslatom, de az olvasóknak szívesen elárulom, mit ajánlottam: az egyik a Star, Jan Garbarek, Miroslav Vitous, Peter Erskine lemeze, a másik pedig a Brecker Brothers Straphangin’-je.
Szőke Nikoletta egyszer azt nyilatkozta, hogy „a jazzbe későbbi férjem, Barcza- Horváth József nagybőgős, basszusgitáros vitt bele”. Itt az ideje, hogy megismerjük ezt a történetet egy másik nézőpontból! Milyen érvekkel sikerült meggyőzni őt? A menedzseri közreműködés pontosan mit jelent a valóságban? Számítottál ilyen átütő sikerre akkor?
Mikor megismerkedtünk, ő 18 éves volt, épp csak elkezdett komolyabban érdeklődni az éneklés iránt, túlvolt néhány koncerten. A R&B és soul zene érdekelte, ami nincs messze a jazztől, közösek a gyökereik. A jazz is populáris zene volt a swingkorszakban. Mikor a modern jazz, a bebop kialakult, akkor vált ketté Amerikában ez a műfaj. A swing populáris maradt, a modern jazz pedig elit kultúrává vált, elfordult a nagyközönségtől. Ella Fitzgerald például popénekes volt, míg úgy nem döntött, hogy a modern jazz felé veszi az irányt.
Mikor megismerkedtünk, nem akartam befolyásolni Nikit, vagy a jazz felé terelni, inkább a soul és R&B gyökereit akartam megismertetni vele. A legelején kezdtük, Mahalia Jacksont, Ella Fitzgeraldot, Sarah Vaughan-t, Billie Holiday-t hallgattunk. Ő akkoriban járt egy énektanárhoz, de elégedetlen volt vele, úgy érezte, hogy fejlődik mellette. Akkoriban dolgoztam együtt Winand Gáborral – aki szerintem nem csak magyar viszonylatban egy korszakos zseni volt – egy közös lemezen, és felvetettem, hogy nem hallgatná-e meg őt. Elvittem hozzá Nikit, Gábor meghallgatta, tetszett neki, és felvette a tanítványai közé. Niki ettől kezdve belevetette magát a jazzéneklésbe, bár időről időre tesz kirándulásokat más műfajok felé, sok minden érdekeli, de megmaradt ennél a műfajnál. A karrierje szempontjából a legfontosabb a Montreux-i énekverseny megnyerése volt. Magyar énekes még soha nem nyert ott, még a döntőbe is csak Fábián Julinak sikerült bekerülnie. Erre szükség volt, hogy komoly jazzkarriert indíthasson, mert itthon az emberek eléggé előítéletesek, bármilyen eredményt ért volna el Magyarországon a jazzben, azt mondták volna, hogy nekem köszönhető. Ezért volt fontos a nemzetközi visszaigazolás. A közös munka egyébként elég rendhagyóan működik, mert megbeszéljük az irányokat, és többnyire más és más szerepet vállalok a projektekben. Mostanában ő írja a dalokat, én készítem hozzá a hangszerelést, máskor a menedzseri teendőket vállalom be, vagy a marketing részével foglalkozom. Közösen dolgozunk a produkción, s eljön egy pillanat, mikor megbízunk valakit, aki az adott dologban profi, hogy a végső simításokat elvégezze.
Elég gyakran látunk vendégként különböző produkciókban. A zenész személyisége vagy a produkció minősége fontosabb a számodra ilyenkor?
Korábban csak a produkció minősége volt fontos. Ahogy az ember öregszik, egyre fontosabbá válik az emberi tényező. Nem mintha nem tudnék jó zenét játszani olyanokkal, akikkel a hétköznapi életben nem értjük meg egymást, de ha együtt zenélünk, nyilván együtt kell töltenünk az időt a zenélésen kívül is, az utazásokon, a próbák alatt és után. Mióta öregszem, nem szívesen töltöm az időmet olyan emberekkel, akiknek az elvei összeegyeztethetetlenek az enyéimmel. A produkció minősége fontos, de mostanában egyre nagyobb szerepet játszik az emberi tényező.
A fesztiválszervezők nagy előszeretettel kapcsolják össze a jazz szót olyan programokkal, melyeken inkább a blues, a hip-hop, a soul, a funky dominál, legfeljebb a hangszerelésekben nagyobb szerepe van a fúvósoknak. Számodra hol húzható meg az a markáns demarkációs vonal, ameddig még a jazztérképen vagyunk?
Igen, a tendencia tapasztalható. Nem vállalkoznék arra, hogy élesen meghúzzam a határt a jazz és a nem jazz között. A jazz is hatással volt más zenékre, és a jazz maga is más műfajok találkozásából jött létre. Láttam már elég érdekes példákat, a magyar fesztiválok még nem is szélsőségesek ebben. Mikor Montreux-ben játszottunk a fesztiválon, a műsor nagyobb része aktuális popzene volt. Feltehető a kérdés: jót tesz-e ez a jazznek vagy sem? Ha megnézzük, a szigorúan definiált jazzt kínáló rendezvények látogatottsága elmarad más műfajok fesztiváljaitól. Szerintem, ha a műfajok rokonságban állnak a jazzel, vagy jazzmuzsikusok is szerepelnek a produkciókban, azzal nincs gond. Még azzal sem, ha egymást követi a színpadon egy népszerű pop és egy jazz-zenekar. Nagyobb közönséghez is eljuthat így a zene.
Optimista vagy a jazz jövőjét illetően?
Egyáltalán nem vagyok optimista. Az a kérdés inkább, hogy tud-e még a jazz helyzete tovább romolni, vagy már elértük a mélypontot. Különböztessük meg a jazzt, mint mozgalmat és mint zenét. A jazz, mint mozgalom mára megszűnt, a társadalomra már nincs olyan hatással, főleg a fiatalokra, mint régebben volt. Az emberek egy része, a fiatalok nagy része nem érti a jazzt, de az ugyanúgy probléma, hogy a jazz sem érti az embereket, és nem érti a fiatalokat. Sajnos. De a jazz mindig meg fog maradni, olyan, mint egy nyelv, egy kifejezési mód. Nem attól lesz valami jazz, hogy mit játszunk, hanem attól, hogy hogyan. Bármilyen zenében rögtön lehet érezni, ha egy jazz-zenész játszik. Ott van a popzenében, a kortárs zenében, hatással van a népzenészek de a klasszikus zenészek játékmódjára is, ezért a jazz örökké élni fog, mert a kultúra része lett. Ezért nem temetném a jazzt, de azt a fontos szerepét – társadalomra gyakorolt nagy hatását – amit betöltött az 50-es, 60-as sőt a 70-es években is, már nem fogja visszaszerezni. De mindig lesznek jazz-zenészek a színpadokon, még akkor is, ha éppen nem jazzt játszanak.
Van olyan terv a fiókban, ami megvalósításra vár?
Két fontos projekt is van. Tavaly elkezdtem újra járni a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, hogy megszerezzem a mester fokot klasszikus nagybőgő szakon. A diplomakoncertem jövő májusban vagy júniusban lesz, ahol egy klasszikus szóló estet kell adnom. Valamint elnyertem egy alkotói támogatást, két szonátán dolgozom, az egyik nagybőgőre a másik hathúros basszusgitárra és vonószenekarra meg ütőhangszerekre íródik. Szeretném sikeresen befejezni mindkettőt.
