2011-ben La Cicala, azaz, A tücsök névvel hívott életre régizenei együttest Inês d’Avena, elsősorban a nápolyi barokk repertoár megismertetésére. A muzikológusként is figyelemreméltó brazil blockflöte-játékos partnere Den Haag zenei életének két ismert személye, a Collegium Musicum szólócsellistája, Rebecca Rosen, valamint a 2000 óta Hollandiában élő honfitársa, Claudio Barduco Ribeiro, aki a csembalójáték mellett karmesterként is tevékenykedik.
Fittler Katalin
A felvétel címe (akár) megtévesztő is lehet, ugyanis az évszám nem a kompozíciók megírásának idejét jelölik, hanem annak a kéziratos másolatnak a keletkezési idejét, amelynek anyaga a hallgatnivaló gerincét képezi. (Annál is inkább, mivel az több szerzőnek a halála után készült.) A kutatói precizitással megfogalmazott kísérőszöveg (d’Avena munkája) alapos irodalomismeretről tanúskodik, és az olvasó számára nyilvánvalóvá válik: a kottaközreadásnál hatásosabb figyelemfelkeltés szándékával vállalkozott a hangfelvétel készítésére a három előadó.
Érdemes foglalkozni a tájékoztató szöveggel is, a zenekedvelő bepillantást kaphat abba a nemritkán sokrétű munkába, amelynek eredményeként újabb hallgatnivalóhoz juthat – a gyakorló avagy elméleti muzsikus pedig behatóbban megismerheti annak fontosságát, hogy napjaink muzsikusa minél komplexebben foglalkozzon az érdeklődési területébe tartozó zenei anyaggal.
Az 1759-es nápolyi kézirat hat blockflöte-szonátát tartalmaz – ezek közül ötöt hallunk a felvételen (egyet már korábban rögzített az együttes). Ezek közül három Pietro Pullj műve, a két anonim kompozíció közül az egyiknek a szerzőjét sikerült azonosítani Avenának, Francesco Mancini személyében. Éppen e darab kapcsán mutathatunk rá leginkább az elméleti és gyakorlati ismeretek egymást kiegészítő hasznára – Avena nemcsak „ráismert” a korábbi nyomtatványből ismert műre, hanem a két „verzió” összevetésével az eltérésekért elmezésére-magyarázatára is vállalkozni tudott. Felvételükre – a cím ellenére – mégsem a későbbi kéziratos verziót választották, hanem a még a szerző életében Londonban megjelent, tehát mindenképp autentikusabbnak tekinthetőt.
„Elszámol” a New York-i könyvtárban található gyűjteményből választott műsorszámok némiképp közvetett nápolyi vonatkozásaival is. Érdekesség, hogy hivatkozásai között magyarországi kottaanyagra is bukkanunk). Még áttételesebb kapcsolataival (helyhez és időhöz), a program „kakukktojásának” Durante A nagy évszak című, szólócsembalóra komponált szonátája tekinthető.
Csaknem egy órai hallgatnivaló, felfedeznivaló barokk muzsika. Hallgatnivalóként azonban kevésbé „izgalmas”, mint az olvasmányélmény volt, s ebben nem kis része van a technikailag igénytelen felvételnek. Akár a hangszerek elrendezéséből adódik, akár a mikrofonozás (és az utómunkálat) hagy kívánnivalót, zavaró a keskeny dinamikai sáv, s azon belül a csembaló nemritkán indokolatlanul előtérbe kerülése. Az előadók játéka leginkább korrektként (netán pedánsként) jellemezhető, éppen az az „élet” hiányzik belőle, ami napjaink régizenélésében már-már természetesnek tekinthető. A játéköröm éreztetésével is adósak maradnak – pedig nyilvánvaló: maguk-választotta műsorról van szó.
Arra pedig aligha vállalkozhat bárki is, hogy kitalálja: hogy kerül a borítóra két pirospaprika…
(passacaille – 1013)
