Vendégünk: Lukács Miklós
Iván Csaba
Mottó: Az ókoriak az élet rejtélyes kiszámíthatatlanságát ábrázolták vele. Valójában minden zene labirintus. Egyikkel egy kisgyerek is könnyedén megbirkózik, a másik egy felnőtteknek is komoly kihívást jelent. A jazz ráadásul olyan labirintus, ami megalkotása közben is változik.
A hangszerválasztás a zenei érdeklődésből adódott, vagy a hangszer választotta a zenészt?
Igazából édesapámnak választották a cimbalmot a nagyszüleim, mikor még 13 évesen is csak a játék és a barátok érdekelték, meg a csínytevések, holott idősebb testvére már rég a Rajkó zenekar tagjaként járta a világot. Mikor ebbe beleuntak, megkérték a család cimbalmos tagjait, hogy tanítsák őt. Ráadásul véletlenül a padlásukon épp porosodott egy hangszer, ezért esett a cimbalomra a választás. Rövid idő múlva a bátyja nyomdokait követve – aki egyébként egy csodálatos hegedűs volt – a Rajkó zenekarban találta magát, mint cimbalmos. Ennek köszönhető elsősorban, hogy én is cimbalmos lettem, ott volt előttem a példa. Abban különbözünk, hogy apukám éttermi cigányzenét játszik, én meg mást. A szerencsének is tulajdonítható, visszatekintve, hogy sikeresnek bizonyult a választásom. Sok zenész nem találja partnerét az első hangszerében, keresgél tovább, vagy ráakad egyszer, vagy nem. Nekem elsőre sikerült.
A cimbalom dallam és ütőhangszer is egyszerre. Ez teszi alkalmassá a komoly-, a világ- és a népzenében meg a jazzben való alkalmazásra is?
A világ szereti a konvenciókat, mert úgy mindenki számára egyszerűbb az eligazodás, meg a műfajok közti „közlekedés” is. A cimbalom bármilyen zenei környezetben megtalálja helyét, nem épít „falakat” maga köré, nem teremt akadályokat. Ezt néha külső tényezők megteszik helyette, de nekem az a dolgom, hogy ezeket figyelmen kívül hagyva csak arra koncentráljak, ami számomra a legfontosabb. Soha semmi nem érdekelt csak a zene. A cimbalom pedig számomra egy önkifejezési eszköz. Én vagyok a konvenciók és sztereotípiák meghatározta gondolkodás ellenpéldája. Mondhatom, hogy világ sokszínűségének földjébe ültettek a tanítóim: saját fámnak vagyok a gyökere, törzse és ágai. A sztereotípiákkal folyamatosan találkozom, és keményen szembe szállok velük, ha szükséges. Emlékszem, mikor egy nagyon híres karmester megkérdezte tőlem még pályakezdőként – talán 20 éves lehettem, – hogy “és tudsz kottát olvasni?”. A válasz lakonikus volt: „a Zeneakadémián tanítják”. A kérdése tipikusan egy sztereotípián alapult, nem megbántani akart vele, mégis rosszul esett. Egy nem cigány származású cimbalmosnak ezt a kérdést valószínűleg nem tette volna föl.
Mennyire gazdag az erre a hangszerre írt művek gyűjteménye? A saját adaptálások mennyire motiválják?
A cimbalomnak sok hangzásbeli erénye van, ezért majdnem minden műfajban alkalmazható. Az irodalma a 20. század zenéje, emellett rengeteg átiratot készítünk a régebbi korok repertoárjából. Ezeket cimbalomszerűvé kell varázsolni és rögtön működnek. Persze fontos a választás, szerintem a barokk korszak műveinek interpretálásánál érzi legjobban magát a cimbalom. Megfelelő gondolatok irányította értő kezek által megteremtődik az összhang, a játék legfontosabb összetevője. Két dolgot érdemes különválasztanunk: az akusztikus hangképet és a hangosítással segített hangzást. A múlt akusztikus korlátai megváltoztak az elektronika megjelenésével a 20. században. Az akusztikushoz olyan játéktér illik, amiben felhangdús hangszerpartnerek vannak, melyek mellett a cimbalom karaktere megél. A technika és a mikrofonok által vezérelt hangzás viszont kibővíti a lehetőségeket. Ma már olyan hangszerekkel is játszhatunk együtt, amelyeknek természetes, akusztikus hangzása ezt eredetileg kizárta volna. Ezért a cimbalom is nagyobb teret és lehetőséget élvez. 30-40 éve még jelen sem volt a jazz műfajában, ma pedig szimbolikus hangszerévé vált a magyar jazznek, amire a világ számos részén kíváncsiak.
Úgy tudom Pallai Pétertől, hogy más hangszerek „színpadképes” ismeretével is rendelkezik, de zongorázni még nem láttuk színpadon. Milyen hangszereken játszik még?
Pallai Péter valóban tanúja lehetett az élménynek aligha nevezhető jelenetnek, mikor hallott engem színpadon zongorázni. Egy indiai turné kapcsán nehéz és körülményes lett volna a hangszerem szállítása, és mivel Indiát látni és érezni akartam, így nem volt más választásom, zongoráznom kellett. Én itthon és a világban megkímélem ettől a közönséget. Csak szűk körben merészkedek a zongorához, és természetesen akkor, mikor komponálok. A zongora mellett csellózni és nagybőgőzni tanultam egy rövid ideig. Örülök neki, mert hasznát veszem a zeneszerzés és hangszerelés során.
A népzenék ősi gyökerei egy szellemiséget is hordoznak. A játékát hallgatva jogosan merülhet fel bennünk, hogy az ősi kultúrák fontos szerepet játszanak az életében. Vagy ez csupán egy feltételezés, aminek nincs alapja?
Amióta az emberek felfüggesztettek két fix pont közé egy húrt, feszülésig kihúzták és elkezdték egy eszközzel ütni, azóta tart hangszerünk története. Ez a folyamat vezetett évezredek során a cimbalomhoz. A hangszerem egy több mint 3000 éves kultúrából ered. A cimbalom rokonai azért terjedtek el a világon mindenhol, mert az önkifejezési legősibb zenei módjára épültek. Az már a zene- és hangszertörténeti kutatás tárgya, hogy hogyan használták a városi zenében és a falusi közösségek népzenéjében, mikor került Európába és terjedt el az évszázadok során, hogyan illeszkedett az egyes országok hagyományaiba, néha még tájegységenként is akadnak funkcionális eltérések. Ezért nem érdemes csak népzenei hangszerként tekinteni rá. Elég megnézni, milyen változatos repertoárja alakult ki. Számos rokonhangszeressel (santur, hackbrett, hammer dulcimer, kantele, stb.) találkoztam pályám során, sokat tanulhattam a különböző játékmódokból. Ezt mind szeretem használni a sajátomban. Olvastam ezekről a kultúrákról, hallgattam tradicionális zenéket különböző országokból, ahol a „rokonok” jelen vannak. Inspirációs forrás a számomra egy bennem megszülető hangkép eléréséhez. A tradíciót ennek tükrében annyira ápolom és tiszteletem, amennyire szükségem van rá. A zenei gondolataimat színesítik, de a saját hangom és mondanivalóm inkább a jelenkor elvárásainak felel meg, Ebben élek és alkotok, művészetemet és gondolataimat ez vezérli.
A 21. században eltűnnek a műfaji határok, a jazz ebben úttörő szerepet játszott, hiszen sokféle zenét volt képes magába olvasztani, asszimilálni, részben ennek köszönheti megszületését. Ez egy befejezett folyamat, vagy van olyan zenei irány, amivel kísérletezett ennek jegyében?
Mindig saját utamat jártam, amiben a klasszikus zene, a kortárs zene, a jazz különböző irányai ugyanúgy megférnek, mint a népzene vagy a mai populárisabb zenei műfajok. Mint az életben, így a zenében sem ismerek határokat. A határokat a történelem folyamán mindig emberek vagy azok különböző csoportjai önös érdekeik mentén kreálták és kreálják ma is. Többnyire más emberek, csoportok kárára. Mi vagyunk és Ti vagytok. Ti ott vagytok, mi meg itt. A zenében ilyen nem létezik, határok nélkül él és ráadásul mindenki örömére szolgál. A zene a “Mi és Ti” fogalmát nem ismeri. Mindenkihez egyformán, egyidőben őszintén szól, és keresi az újat, amit gyorsan beépíthet. A jazz műfaja erre valóban ideális példa. Egy elnyomásban, rabszolgaságban élő nép hagyományain alapuló zene, mára a világ legbefogadóbb és legszínesibb műfajává vált. A zeném folyamatos kísérletezés. Egyben óriási a felelősség, hiszen mint minden művészetnek, a zenének is gondolatébresztő és -formáló szerepe van. Kétféle zenészséget ismerek: a tömegek igényeit kiszolgálót és a saját közönséget teremtőt. Nekem utóbbi a célom. Tud a kettő együtt is működni, de ha csak kiszolgálni akarunk, bármennyire is magas színvonalon tesszük azt, csak halvány utánzói leszünk azoknak az elődöknek, akik korábban megteremtették a bázist.
Kiknek a játéka inspirálta új megoldások keresésére?
A nagy művészek mind hatást gyakorolnak rám. A régebbi korok mesterei és a jelenkorban élők is egyaránt, legyen az irodalom, képzőművészet vagy zene. Egy hangszeres technika önmagában nem számít, ha szellemiség nincs mögötte. A gondolat a legfontosabb. Egy vers szerkezete, egy festmény színvilága is lehet inspiráló. Természetesen a legtöbbet azért a zenében találok. Előttem, ilyen úton nem járt senki, ami nehézség meg áldás egyszerre, mert felfedező szemmel tekinthettem így mindenre. Kitűnő elődöket sorolhatnék különböző műfajokban, akiket szeretettel és tisztelettel hallgatok a mai napig. Nyilván hatással voltak játékomra, de soha nem utánoztam senkit. Művészetük forrásként szolgált, segített megkeresni a saját hangomat.
Gratulálunk, hiszen októberben a Széchenyi Akadémia rendes tagja lett. Székfoglaló koncertjének címe a Kompozíció – Improvizáció kínálja a következő témát. A rögtönzésnek más a helye és szerepe a klasszikus zenében (Vukán György mondta egyszer, hogy Bach is azért írt kadenciákat, hogy az interpretáló megmutathassa, mit tud) a népzenében és a jazzben. Mi a közös vonás mégis?
Az improvizáció igazából az adott pillanat kompozíciója, ami sok külső és belső hatástól függ. A nyugati klasszikus zenében kompozíció és improvizáció nem teljesen elkülönülő koncepciók, vagyis régen természetes módon működtek. A székfoglaló előadásának pont ezért lett ez a témája. Amióta zene van, azóta létezik improvizáció. Nem érdemes stílusokra, korszakokra lebontva vizsgálni. Minden zenész vágya, hogy saját hangja legyen – csak akad, aki ezt eltitkolja, más bevallja -, hiszen tükröződhet az aktuális lelki és fizikai állapota. Ezért ez mindig egyszeri és megismételhetetlen pillanat. A versenyművek kadenciái egyfajta esszenciális, összegző lehetőségként szolgáltak a múlt nagy előadóművészei számára, hogy a pillanat erejét felhasználva saját gondolatuk, hangjuk érvényre jusson a mű sajátos vonásai segítségével. Ezekhez alkalmazkodva természetes módon improvizáltak. De a zeneszerő igényei és elvárásai szerinti legmagasabb szintű spontán interpretációt nem tudta mindenki kellő színvonalon előadni. Nem az történt, hogy az oktatásban erre nagyobb hangsúlyt fektettek, nem bíztatták az esetleg kiváló képességű és tehetséges előadót a készsége fejlesztésére, aki improvizálni akart, hanem a zeneszerzők hangról-hangra megírták a kadencia anyagát. Kompozíció lett, ami improvizációként hatott. Így volt a legegyszerűbb a probléma kezelése. Ez mai napig gyakorlattá vált a versenyművek kadenciáinak előadásában. Felfedezhető különböző előadók interpretálásában valódi rögtönzés, de nagyon ritka. Nem várják el a klasszikus előadóktól, hogy improvizáljanak – vagy ahogy a régiek mondták – teremtsenek. Jó lenne újra visszahozni az igényt rá. A jazzben viszont ez természetes, ott ezen van a hangsúly, Afrikától Ázsiáig különböző népek zenéjében is fontos funkciója van, Európa bizonyos népzenéiben is bőven találunk rá példát a Balkántól az Ibériai-félszigetig. Mindenütt, ahol fontos az önkifejezés, mert az mindig kéz a kézben jár az improvizációval.
Majd ha egy kerek évfordulón lehet olyan koncertet szerveznie, aminek lesz egy klasszikus, egy népzenei és egy jazz tematikájú része is. Kiket hív meg erre azok közül, akik fontos „játszótársak” voltak?
Hogy lehet-e, azt nem tudom, ez nem rajtam múlik. Ha igény lesz rá, és felajánlanak egy lehetőséget, akkor nagyon szívesen. De nagy gondban leszek a fellépő művészek meghívásakor. Rengeteg fontos “jàtszótársam” volt és van. Őket a világ számos pontjáról idehívni nagyon nehéz lenne a mai gazdasági helyzetben, ezért nem is álmodhatok erről. Neveket nem mondanék, mert egyrészt nem szeretnék senki kihagyni a felsorolásból, másrészt fájó pont számomra, hogy Szandai Mátyás, aki a legfontosabb kollégám volt, tragikus hirtelenséggel elhunyt a közelmúltban, és már nem lehetne ott… Ha lehetőségem adódik, törekedni fogok arra, hogy minél színesebb, műfajokon átívelő koncert legyen. Örülnék neki.
Fotó: Kleb Attila
