Vendégünk: Tálas Áron
Iván Csaba
Mottó: Az ókoriak az élet rejtélyes kiszámíthatatlanságát ábrázolták vele. Valójában minden zene labirintus. Egyikkel egy kisgyerek is könnyedén megbirkózik, a másik egy felnőtteknek is komoly kihívást jelent. A jazz ráadásul olyan labirintus, ami megalkotása közben is változik.
Valószínűleg kérdéseimre autentikusabb válaszadót keresve sem találnék Tálas Áronnál, aki a fiatal zenészgeneráció egyik leginspiratívabb muzsikusa, ezt több formációban is bizonyítja, ráadásul a zenei műfajok határai sem átjárhatatlan demarkációs vonalak a számára. Ugyanakkor a ma induló ifjabb generáció értékrendjét, ízlését és érdeklődését is jól ismeri. Már az első kérdés rendhagyó lesz, hiszen kevés zenész van, aki két különböző hangszeren koncertképes technikával rendelkezik. Mi ennek a meglehetősen rendhagyó döntésnek a története? Van még hangszer a tervek között, ami a jövőben csatlakozik az első kettőhöz?
Zeneiskolában három hangszeren tanultam – blockflötén, ütőn és zongorán, de az első hangszer, amin tényleg sokat gyakoroltam, az a ballagásomra kapott dobszerelés volt. Leginkább System of a Down, Red Hot Chili Peppers, és Rage Against the Machine lemezekre doboltam a szomszédok legnagyobb örömére. Amikor döntöttem, hogy a gimnáziumot abbahagyva zenei szakközépiskolába, a „konziba” megyek, akkor is dob – de akkor már jazzdob – inspirált. Az elméletórákon hamar kiderült, hogy hat év klasszikus zongoratanulás után is nagyon keveset tudok az akkordokról, ami felettébb idegesített. Úgy éreztem magam, mint aki életében nem ült korábban zongoránál. Az akkordok gyakorlásánál viszont annyira megtetszett a zongorázás, hogy felvetődött bennem, akár rendesen is meg lehetne ezt próbálni. Beadtam a következő évre a felvételi kérelmet jazz-zongora főtárgyra. Párhuzamosan végeztem el a kettőt, ahogy az egyetemen is a tanári mesterszakot. A tanulmányok alatt-után úgy alakult, hogy zongorán, billentyűs hangszereken kezdtem egyre többet koncertezni, a dob háttérbe szorult, emiatt itthon inkább zongoristaként ismernek. Ez valamelyest változott, mikor a svájci Focusyear programba – egyébként véletlenül – dobosként kerültem be. Véletlenül, mert alapból zongorára jelentkeztem, de az Instagram oldalamon látták néhány dobos videómat, és másnap csináltak velem egy dobos meghallgatást is. Jó volt „tiszta lappal” indulni, ott nem úgy tekintettek rám, mint egy „zongoristára, aki beült dobolni”, bár tudták, hogy zongorázok. Soha nem akartam hallani megjegyzésként – kifogásként mondani meg főleg – hogy „persze, igazából a másik hangszeren játszom!”
Induljunk el a kitaposott ösvényeken, kik voltak a lemezen hallott, koncerten látott muzsikusok magyar és nemzetközi viszonylatban, akik a zongora, illetve az ütősök és a dob „megtanulását” inspirálták?
Legelső „hús-vér” inspirációim a tanáraim voltak: Váradi Tamás zeneiskolai furulyatanárom példát mutatott, hogyan kell egyszerre komolyan és lazán venni a zenetanulást. Drotár Gabriella, „Gabi néni” volt az első ember, akitől jazz-zongorázást hallottam. Valádi Zsolt volt. meg Veres Gyula, akitől az első jazz-dob leckéimet vettem, és Gyula rengeteg előadóval, lemezzel megismertetett. A konziban Kacsenyák Gábor és Bundzik István, akik dob-zongora főtárgytanáraim voltak, majd az egyetemen Binder Károly, Borbély Mihály, Oláh Kálmán, Jeszenszky György, Berdisz Tamás. Koncertélmények közül Borlai Gergő az első, aki eszembe jut.: a KLB Trióval (Kaltenecker Zsolt billentyűkön, Lukács Peta gitáron) játszottak a miskolci Ifi-házban. Mai napig emlékszem rá, mennyire lenyűgöztek osztálytársaimmal együtt a játékukkal. Egyszerre éreztem, hogy ki akarom dobni az összes hangszerem, és hogy azonnal le akarok ülni gyakorolni. Valamiért az igazán inspiráló élmények a mai napig így hatnak rám. 16 évesen egy PASO koncerten hallottam először, hogy jazz-es dolgok a populárisabb zenékben is jelen lehetnek, lenyűgözött Benkő Dávid egy-egy szólója.
Mike Portnoy volt az első, akinek egy kurzuson adott dobszólóját cd-re kiírtam, és egy időben folyamatosan azt hallgattam. Elvin Jones, Roy Haynes, Dave Weckl, Steve Gadd, Peter Erskine, vagy a középgenerációból Jeff Ballard, Keith Carlock, Marcus Gilmore, Bill Stewart, Ted Poor nagy kedvenceim, de ugyanúgy Chad Smith, vagy Dennis Chambers, Steve Jordan, sokáig tudom folytatni… Zongorán Oscar Peterson, Bill Evans, Michel Camilo, Michel Petrucciani voltak rám legnagyobb hatással, persze Chick Corea, Herbie Hancock, Keith Jarrett illetve Hiromi Ueharát is szerettem konzis koromban, de őt például ma már nem igazán hallgatom. Az elmúlt években ismertem meg jobban – és szerettem meg nagyon – a bebop zongoristákat, mint Cedar Walton, Phineas Newborn JR, Hampton Hawes, és szintén pár éve kattantam rá Errol Garner és Ahmad Jamal játékára. A „maiak” közül Brad Mehldau, Gerald Clayton, Sullivan Fortner, Aaron Parks, Larry Goldings játéka meghatározó számomra. Persze ez a lista is folytatódhatna. Amit fontos megérteni, nem kell mindent szeretni a példaképektől sem. Az ember saját magában próbálja összerakni a „tökéletes” játékost, újat teremt egyéni ízekkel, ami hordozza a régit. Ez az eredetiség mindig spontán és őszinte, mert belülről jön.
Milyen előnye van egy formáció esetén a közös játékban, ha valaki több hangszer fortélyait is jól ismeri? Komponálásban vagy hangszerelésben jelent ez előnyt?
Dobosként elképesztő előnye van, hogy nagyjából hallom az akkordokat, meg hogy mi történik körülöttem. Sokszor gondolom azt a dob mögött, hogy vannak bőven hiányosságaim, de mindig a komplett zenekari hangzásra koncentrálok, a már meglévő hangkép kiegészítésítésére törekszem. Érdekes, hogy egy számon belül is változhat a szerep, a dobos gyakran válik az események irányítójává, ez nagy a lehetőség, de ilyenkor a felelősség nagyobb. Zongoristaként előnyt jelent egy gazdagabb ritmikai paletta, amit a dobtanulás során szerez meg az ember. Komponáláskor, amikor ötletelek, vagy dolgozom valamin, már nagyjából a zenekari hangzást hallom, így a zeneszerzés és a hangszerelés sok esetben egyszerre zajlik. Persze leginkább még csak magamnak, és a saját formációkra írtam (ahol azt is figyelembe vettem, kik fogják játszani), így jobban el tudtam képzelni, hogy fog megszólalni. Egyébként pont ez a két hangszer az, amit szerintem mindenkinek tudnia kellene alapszinten, hiszen a zenei elemeket nagyjából le lehet fedni velük. A mai világban szinte alapkövetelmény, hogy fő hangszerétől függetlenül akkordokat tudjon az ember zongorázni és ritmikailag képben legyen. Michael Brecker szaxofonos létére, vagy Roy Hargrove kiválóan tudtak zongorázni (Brecker még dobolni is).
Néha újra kell definiálni a jazz fogalmát, mikor olyasmit csinál valaki (mint Davis, Corea vagy Glasper), ami nem illik már a régi idiómába. A latin hatásoknál, a fúziós zenéknél, a hiphop és a rap használatakor. Minek kellene szerepelnie ma egy elfogadható az érvényes meghatározásban? Létezik olyan definíció, ami saját használatra a tanítványoknak szól? Hol van az a határ, amin túl már nem jazz szól?
Nagyon jó kérdés, és folyamatosan keresem rá a választ, hiszen már akkor gondban vagyok, mikor a saját zeném műfajáról érdeklődnek. Ha a triómról van szó, talán európai jazzt, vagy kortárs jazzt mondanék, mert jobban érzékelhető a klasszikus zenei hatás, főleg az akkordok-akkordmenetek tekintetében. Nekem nagyjából az a vízválasztó, hogy mennyi teret hagy az improvizációnak, illetve az improvizációban mennyire mutatkozik meg a bebop-nyelvezet, hangkészletet, a frazírozást és a ritmikákat is beleértve. Ez egy ingoványos talaj, mert például Glasper korai lemezeit egyértelműen jazznek nevezném, az újabbak (Black Radio albumok) szerintem már inkább hiphop- vagy popalbumok.
Nálunk egy fordított tendencia is megfigyelhető. A sokrétűséget kevésbé tolerálók hangos (de létszámban szerényebb) tábora csak az 50-es évek bebopját, meg a free-t tartják autentikus jazznek. A dixieland, a ragtime még a swing sem sorolódik náluk jazzhez. Miért baj az, ha valakinek táncolnak a zenéjére, hiszen régen New Orleans-ban majd Chicagóban a jazz erről szólt. A fiatal generáció tagjaként mi a véleményed erről?
Mindig voltak táborok, és lesznek is. Fordítva is találunk példát: a fusiont, vagy az Európában kialakult stílusokat kedvelőknek már nem a bebop az autentikus jazz. A bebop-ot is titulálták macskazenének kezdetben, Louis Armstrong sem szerette. Szerintem nem kell mindenkinek elfogadónak lennie. Van egy csoport, ami azt hirdeti, a jazz 1959-ben meghalt, találunk ilyen hashtag-eket a közösségi felületeken (#jazzdiedin1959). Ez szorosan összefügg a Nicholas Payton által pár éve elindított „BAM” mozgalommal, mely szerint a jazz eleve egy téves megnevezés, melyet a fehér emberek erőltettek rá a műfajra, és a helytálló megnevezés a „Black American Music” lenne. Szerintem a zenét nem érdemes faji hovatartozáshoz kötni, mert akkor pl. a bécsi klasszikus zenét is nevezhetnénk „White European Music”-nak. A népzene esetén lehet ennek létjogosultsága, de a jazzt én nem tekintem népzenének, mert nagyjából nyomon lehet követni, mik „keveredtek” a kialakulásakor. A blues inkább népzene. Az érvet értem, hogy az az alapvető lüktetés – a swing – Afrikából ered. Számomra is ez tesz „jazzessé” bármilyen műfajú zenét. A jazz tényleg nem a legszerencsésebb fogalom már rengeteg ma létező zenére, magam se szeretem sokszor használni, csak jobbat nem tudok helyette.
Vannak fesztiválszervezők, a Montreux-i jó példfa erre, ahol a sokrétűségre szavaztak a kínálatban. A nálunk fellépőkre is rásütik néha – Emeli Sandé, Maceo Parker, Jacob Collier vagy Melody Gardot esete a példa erre – hogy nem jazz-zenész. Ugyanakkor jazz-e a Jack DeJohnette nevével fémjelzett Made in Chicago produkció például? Nem inkább kortárs zene? Ha a jazz változik, gazdagodik, hogy reagálhatnak erre a szervezők – és persze a közönség?
Ma már ez a jellemzőbb a nagyobb fesztiváloknál, mint a Java, Nordsee, vagy az említett Montreux – vagy itthon a Paloznaki Jazz Napok, vagy a Jazz és Bor – esetében is megtalálhatók a „jazzesebb” zenekarok, de megértem, hogy egy fesztivál megszervezéséhez elengedhetetlennek a húzónevek, akik nem közvetlenül a jazzből jönnek. A Newport Jazz Fesztiválon viszont talán jobban képviselteti magát a modern mainstream, és mindig sok a fiatal előadó, többeket közülük inkább csak a tengerentúlon ismernek.
Az általad említett fordított tendenciához sorolhatjuk a smooth-t, a hiphopot és a rapet, melyeknek Amerikában komoly tábora van, és kiváló zenészek is felhasználják a zenéjükben. Mi meg negy ideig lakatlan szigeten érezhettük magunkat, ahol ritkán köt ki a hajó. A fiatal generáció viszont már ezen szocializálódott. Az új trend jelen van a zenei elképzeléseidben?
Valójában nem éreztem soha, hogy lakatlan szigeten élnénk, főleg a jazz és hiphop találkozását tekintve. Budapesten sok olyan megmozdulás van (pl. Pontoon), ahol a rapperek, mc-k élő zenekarokkal játszanak, improvizálnak, és erre vevő is a közönség. A Jazzbois zenekar is jó példa erre, melynek itthon is relatív nagy tábora van. Az ő zenéjükben inkább a beat-eken van a hangsúly – nem az improvizáción, mint önkifejezési formán – bár a koncerteken mások az arányok. Nem egy jó vagy rossz dolog ez, hanem az előadó zenei koncepciója alapján hozott döntés. A Random Trip is egy sikeres zenekar/kollektíva, ahol fontos elem az improvizáció, igaz, jóval szűkebb keretek között. Ezeken a koncerteken viszont olyan emberek is előfordulnak, akik nemhogy mainstream jazzt, de élő groove-alapú zenét sem hallgattak, nem a „zenész körökből” jönnek. Ez fontos, mert ezek az élmények egyfajta átjáróként is szolgálhatnak nekik, hogy a hagyományosabb, „mainstreamebb” zenekaroknak is esélyt adjanak. Babos Gyula mondott egyszer valami olyasmit egy tanítványának (nem szó szerint idézem), hogy ha sikeres is leszel, a közönség soraiban nálad rosszabb gitárosok fognak ülni. Kemény szavak, és nagy igazságot hordoznak. Talán pont ezért nekem mindig azok a legemlékezetesebb pillanatok a koncerten, mikor a közönséggel együtt tudunk rezonálni – még ha nem is zenészek.
Vajon a MI, a mesterséges intelligencia helye és szerepe majd mi lesz a zeneszerzés és előadás során. Látni már a „harc” kimenetelét?
Most mindenki erről beszél, de igazából ez már rég itt van: a producereknek egy jelentős tábora előregyártott akkordmenetekkel, hangzásokkal dolgozik. A szociális platformokon folyamatosan Midi-pack-eket árusító hirdetések jönnek, melyek szlogenje kicsit kisarkítva: „Nem kell értened a zenéhez, csak bemásolod a szoftverbe ezt a csomagot, és már kész is a zene”. Lényegében összelegózzák, persze ezt is lehet kreatívan csinálni, csak nagyon nehéz meghúzni a határokat. Amikor bejöttek a sampler-ek a 70-es és 80-as években, sokan gondolták, hogy ez lesz a vég, meghalt az élőzene. Azóta már tudjuk, hogy az igazán jó producerek ugyanúgy napi 7-8 órákat tudnak eltölteni, hogy egy sample-t hogyan tudnak kreatívan átformálni, teljesen mást kihozva belőle, vagy hogy megkeressenek egy jó lábdob soundot például. A bajt nem az eszközök létezésében, illetve felhasználhatóságában látom, hanem abban, hogy ma már tényleg szinte nulla tudással, kreativitással komplett albumokat lehet elkészíteni, ami megfelelő marketinggel sokkal nagyobb figyelmet fog kapni, mint XY előadó, aki ideje nagy részét hangszeres tudása elmélyítésével, zenei ötletek kigondolásával töltötte, és nem maradt energiája, pénze meg affinitása marketing tervek kialakítására. Komolyan aggódok amiatt, hogy az amúgy is nagy érdektelenség, közöny még nagyobb lesz. Elszaporodtak a – vállaltan – borzasztóan középszerű zenék, nagyrészt az AI-nak köszönhetően. Sok ilyen „előadót” találni álnéven a streaming platformokon, amik hallhatóan mesterséges intelligencia segítségével csináltak zenét, bár sokszor nehezen is tudom annak nevezni. A legnagyobb félelmem, hogy ez leginkább csak a zenészek problémája lesz, hiszen az „átlag” emberek nagy része – még ha hallja is a különbséget – nem érzékeli problémaként ezt a szakadékot.
Van olyan elem a játékodban, amit más hangszeren hallottál, ás átírtál zongorára?
Persze, legalább annyi szólót jegyeztem le más hangszeresektől, mint zongoristáktól. Nagyon érdekesnek tartom például, és sokat gondolkodom azon, hogyan tudok dobon használt kézrendeket átültetni zongorára. Újabban meg azon töröm a fejem, hogyan tudnám a country-bluegrass gitározást, vagy a magyar népzenében hallott brácsa hegedű kombót megszólaltatni zongorán. Ezek nagyon inspirálóak tudnak lenni.
Mondják, Amerikában jazzt játszani egy európainak mindig különös kihívás. Ott a jazz a nemzetük kultúrájának szerves része műfajoktól függetlenül, sőt tulajdonképpen egy életforma. A szuverén egyén szabad döntései hasonlítanak az improvizációhoz, meg az önbizalom, hogy nincs olyan helyzet, amit a megszerzett tudás és rutin nem segít megoldani. A jazz a demokráciában tud csak létezni ezek szerint?
Ha lemegyünk a New York-i jazzklubokba (Smalls, Blue Note, Mezzrow, Smoke), azzal szembesülünk, hogy a közönség nagy része turista, nem amerikai. Sok amerikai zenész ismerősöm mondja, hogy hasonló problémákkal küzdenek, mint mi itthon, ott ez ugyanúgy egy rétegzene, csak New Yorkban az emberek összegyűlnek a világ minden tájáról, ezért vannak tele a klubok, de rendes pénzt azok a zenészek is leginkább Európában, vagy Japánban keresnek, koncertekkel legalábbis. A zenei demokrácia a jazzen belül is különböző mértékű – finoman fogalmazva. A swing- korszak big band muzsikájában például a rövid szólókon kívül minden meg volt írva, tehát túl sok tere nem maradt a szólistáknak. Egy-egy zenész szerepe kislétszámú együtteseknél is különböző lehet. Egy orgonatriókban a dobos swingje sokkal korlátoltabb, mint egy zongoratrióban. Vagy, ha már zongoratriók – Red Garlandnál, vagy Errol Garnernél sokkal fixebb a dob-bőgő kíséret, mint pl. a Bill Evans, vagy Keith Jarrett esetében. Egyszer egy stúdiófelvételemen producer is jelen volt, ami jazzben itthon ritka. Volt egy zongoraszólóm egy meglévő számra. Eljátszottam, majd a producer mondta, hogy ezen és ezen változtassak. Megcsináltunk egy másikat, majd még 30-at, mert mindig jött egy új instrukció. Először jó kihívásnak tekintettem, hogy önmagam maradjak, de meg is feleljek a kéréseknek. A sokadik verziónál már azt se tudtam, mit csináljak. Mikor aztán hetek múlva újra felvettük, azt kérte, hogy legyen olyan, ahogy legelőször játszottam.
A jazz látszólag hihetetlen érzékenységgel képes mindent integrálni és átformálni a maga nyelvére. A népzenék és a klasszikus muzsikák is adaptálódtak. Létezik a zenének olyan szegmense, ami ellent tudott állni?
Nem hiszem. A jazz számomra nem is feltétlenül a stílust jelenti, hanem azt a gondolkodásmódot, hogy bármi lehetséges, és jó ízléssel bármit lehet ötvözni bármivel. Nem biztos, hogy fog működni, de adott a lehetőség, ez az igazi kihívás. Az adaptálás kölcsönös: az elektronikusan létrehozott zenék is átvesznek dolgokat a jazz-ből, vagy máshonnan – csak egy kreatív elme kell, aki ezt jól meg tudja valósítani.
Meddig van teleírva a naptár? Van-e új projekt, ami most foglalkoztat? Létezik felkérés, amit nem vállaltál el?
Lesz jópár koncertem jövőre, de egy ideje nem bánom, ha nem játszok annyit, sőt, bevallom, ez cél is volt. Sok fellépése egy jazz-zenésznek úgy lehet, ha több zenekarban játszik, de ennek az az ára, hogy a saját zenekaraimra kevesebb idő jut. Pár éve már megtanultam nemet mondani. Nem volt könnyű, de ahogy telik az idő, egyre jobban kirajzolódik, mi igazán fontos. Csökkentettem a „sideman” fellépéseket, és a saját dolgaimra igyekszem koncentrálni. Legújabb projektem például szociális kutatásnak is tekinthető. Az utcazenéről mindenkinek gitáros-énekesek, hang drum-osok vagy hegedűsök jutnak eszébe. A Sitmob, egy „hordozható” duó Klausz Ádám dobossal, ahol groove-alapú zenét játszunk, és az utcán is meg tudunk szólalni. Szeretnék a szólóanyagommal (Blue Enough) koncertezni, a Beats From My Heart zenekart is jó lenne újjáéleszteni, illetve a Flight Modus-szal (ami már sajnos évek óta nem aktív) egy lemezt csinálni. Szeretnék intenzívebben foglalkozni a klasszikus zongorázással, népzenét tanulni, sőt egy videóra készülő jazz-zongora oktatóanyag elkészítése is tervben van.
A sportban létezik ideális kezdő felállás, egy koncertre kiket invitálnál meg szívesen azok közül, akikkel valaha sikerült együtt játszanod?
Olyan előadókat mondok inkább, akikkel nem volt közös zenei élményem. Több álom- felállással is szolgálhatok a játék kedvéért: szívesen zongoráznék John Pattitucival és Brian Blade-del. Izgalmas lenne John Scofield-dal és Pino Palladinoval groove-ot dobolni. Nate Smith dobossal egy session is felfoghatatlan lenne, ahol billentyű-basszusozok és rhodes- ozok (amit amúgy Bacsó Kristóf triójában és a Sitmobban csinálok). Persze néha olyan is van, hogy a csodák megtörténnek: doboltam Lionel Loueke és Kurt Rosenwinkel első közös koncertjén, zongoráztam Jorge Rossyval több stúdiófelvételen. Wolgang Muthspiellel próbáltam az új etűdjét, egyik “félkész” számomat pedig Larry Grenadierrel „próbáltam ki” duóban egy órán. De ugyanennyire fontos pillanatok az életemben, mikor a triómmal, Tóth Pistivel és Csízi Lacival fellépünk, ugyanis annyira összehangolódtunk már az idők folyamán, mintha egyszerre lélegeznénk. Hálás vagyok ezekért a pillanatokért.
