Iván Csaba
Két dolog motivált jazzkedvelőként, mikor beültem a győri színházba megnézni a Horgas Eszter fuvolaestként hirdetett Imagine-t – mely fenegyerekekről szól, akik megváltoztatták a világot. Azt tudjuk, hogy a szórakoztatóiparban dolgozni, három műszakban pörögni szünet nélkül, emberpróbáló feladat. Ide nagy egók kellenek, jó esetben némi eredetiség, és végtelen energia, mely fel tudja falni a testet és a lelket. Vagy porok és tabletták. Kíváncsi voltam, hogy a jazzénekesek esetleg zenészek felbukkannak-e a koncertszínházi produkcióban, mert közülük néhányan ismerték ezt a terepet. A másik motiváció pedig a produkciót hangszerelőként jegyző Hárs Viktor személye (Babos Gyula együttesének alapembere volt anno, ma pedig többek közt a Budapest Jazz Orchestra bőgőse). Vajon mit kezd a pop és rock slágerekkel a közreműködő ClassJazz Band vezetőjeként?
Az első kérdésemre a válasz egyetlen név volt: Nina Simone. Pedig Billie Hollyday, Miles Davis és Charlie Parker élete is szétcsúszott egy időszakra emiatt. Nyilván a műsorba nem illett volna egy pusztán zenész, akit egyetlen dallal nem megidézhető. De Armstrong például jó kivétel lehetett volna. A marihuánáról írt dalát, a „Song of the Vipers”-t kevesen ismerik, de a pályája végén komponált populárisabb dalokat, amiért sokan Tamás bátyának gúnyolták, mert szerintük az már nem is jazz. A We Are the World-nek például pont az lett a végzete, hogy „túltolták” a médiában. De Louis nem kapott esélyt. De Aretha Franklint is hiányolta, családi stresszelésből kapott leckét, eleget, az életrajzi filmjéből is ismert Respect pedig remekül szól. De nem. Persze ne legyünk álnaívak! Egy produkciót el kell adni. A dalokat pusztán eljátszani unalmas esztrád lett volna, ezért írattak hozzá egy narrációt, és megtalálták hozzá Kállóy Molnár Pétert. A szövege Elton John visszaemlékezéseire épült, amolyan „magyar narancs-effektként” funkcionált – kicsit felszínes, nagyon bulváros, de összekötő szövegként hatásos. Egy táncos komikus minden komolyságával adta elő Murphy igazságát prezentálva, hogy ami elhibázható, azt el is rontják, ahogy ő járt az elrepülő kottával, az eltolt „légzongorázással”, meg az rosszul intonált szavakkal. De nélküle leült volna az előadás. Az ő ötlete volt a szórakoztató interakciókra használt próbababa is, meg egy igazán eredeti zenei produkció is, látott egy viking gitárost a YouTube-on, az ő felbontásokkal operáló unplugged Imagine-feldolgozását játszotta el.
Az elkényeztetett nézők kedvéért azért, akik hozzászoktak a dinamikus, kreatív, fényfestéses látványvilághoz, egy komolyabb látványtervezőt érdemes lett volna bevonni a munkába. Akkor kevésbé lesz hiányérzetük, hogy miközben figyelik, hogy küzdenek a szereplők életük démonjaival, csak a kivetítő fotóit nézhetik. Lennon és Morrison megidézésekor minden aktuálisan épp a gyerekneveléssel küszködő szülő nyugodtan hátradőlhetett, nincs egyedül, gyerekéből még sztár is lehet. Horgas Eszter jól ismeri a zenészek, színészek és egyéb szórakoztatóipari szakmunkások világát, akiket néha elátkoznak, máskor meg fenegyereknek kell lenniük a sikerhez, néha meg belepusztulnak. Hárs Viktorral, akihez Horgas Esztert – saját bevallása szerint – „tízezer éves munkakapcsolat” fűz, a legpraktikusabb megoldást választották. Edith Piaf sztorijához sanzon illett, Nina Simone jazzt énekelhetett, Paul Simon, George Michael és Freddy Mercury pedig popos és rockos slágereket. Birta Miklós gitáros (aki civilben szintén a BJO tagja) ezen az estén rockos vénáját is megmutathatta. Adott a kérdés, amit legutóbb a BJO Wolf Kati műsorát látva is megfogalmaztam, Joplin miért maradt ki? Horgas Eszternek van érzéke a zenei világok társításához, amire kevés virtuóz fuvolista képes. Ezért a vakuvillanásnyi portrék zenei idézeteibe olyan helyeken is sikerült beilleszteni a fuvolát, ahol alapjáraton szóba sem jöhetett volna. Jó választásnak bizonyult a másik „frontember”, Falusi Mariann a színpadon, hiszen ő igazi zenei kaméleon, a poptól a blueson át a jazzig mindenben természetes tud maradni, és a képességei is megvannak hozzá. Le is énekelt mindenkit a színpadról, annak rendje és módja szerint. Az éneklés végső soron a hangfekvésről és hangterjedelemről szól, adottság, ami semmilyen manírral nem pótolható. Madonna vagy Tina Turner dalánál még egy feminista szeánszra is meginvitált minket, bár nem oda készültünk.
Kicsit nosztalgikus is volt az előadás, akaratán kívül, mert a rock közben üzletté vált, besorolt a szórakoztatóipar termékgyártói közé. Világmegváltó szerepe régen elveszett, amikor egy album megjelenése esemény volt. Aki pedig a jazz kreatív és szabad szellemiségét kereste, szembesült a megvonási tünetekkel, legfeljebb Duke Ellington szellemes igazsága vigasztalhatta most is: „A jazz olyan, mint a férfi, akihez nem akarod, hogy a lányodnak bármi köze legyen”.
