Pollini új felvétele két késői Beethoven-szonátáról
Maurizio Pollini 1960-ban, tizennyolc évesen nyerte meg a Varsói Chopin Zongoraversenyt. Ezt követte első lemezfelvétele Chopin I. Zongoraversenyéről Paul Kletzki vezényletével, majd azóta számos máig etalonnak tekintett bejátszás. Fő érdeklődési területe Beethoven, Chopin, Brahms, valamint a kortárs zene. Bartókot is játszott. Pollini a varsói győzelem óta eltelt immár több, mint hat évtized során meg tudta tartani pozícióját a világ vezető pianistái között. Ő is azok közé tartozik, akik komponisták szűkebb körére koncentrálnak, s inkább választják a már játszott darabok újragondolását, mint újabbak bevételét.
Zay Balázs
A fiatal Pollini kiemelkedő felvételei közé tartozik Beethoven utolsó öt szonátájának bejátszása. Minden benne van, ami Pollinit jellemzi. A pontosság, az összetartottság, az erősteljes, tiszta hangzás, a letisztult, sallangmentes műértelmezés. A már nem fiatal művész az elmúlt esztendők során kedvenc szerzői késői műveit vette elő ismét. Kronológiai sorrendben vett lemezre késői Chopin-műveket. Beethoven utolsó három szonátáját három éve, a zeneszerző születésének 250. évfordulója alkalmából megjelentetett ünnepi kiadás részeként jelentette meg a Deutsche Grammophon. Ezt követően került sor nemrég a megelőző két szonáta új felvételének kiadására.
Meglepett az új lemez. Meglepett, mert az elmúlt években megjelent Chopin- és Beethoven- lemezekét messze felülmúló élményt nyújt. Ez az öröm azonban némiképp zavaró is. Jobbak ezek a felvételek, mint az említettek? Erős a gyanúm, hogy – mint oly sok esetben – itt is a felvétel technikai oldalának befolyásáról – vagy arról is – van szó. Ez alapvető és sokszor nehezen megítélhető aspektus. vajon a pianista üti meg másképp a hangszert vagy a hangmérnök beállítása eltérő. Az elmúlt évek Pollini-lemezeinek hangzása különbözött a korábbiakétól. Ám ki tudja, mennyiben vezethető vissza ez a művészre és mennyiben a hangmérnökre.
E nemrég megjelent lemez esetében határozottan az a benyomásom, hogy pluszt jelent a kiváló korábbi felvételhez képest. Az Op. 101-es és 106-os szonáták új arca elevenedik meg bizonyos szempontból. Azért bizonyos szempontból, mert messziről tekintve a két megközelítés nem tér el lényegesen, nem arról van szó tehát, hogy Pollini alapjaiban változtatta volna meg a két alkotással kapcsolatos szemléletét. Ez egyébként a művész alapvető attitűdjével nem is igen volna összeegyeztethető, hiszen sosem izgalmas egyszeri megközelítéseket preferált, hanem jól meggondolt és alaposan kimunkált olvasat minél koncentráltabb megvalósítására törekedett.
Míg tehát grosso modo nem változott a két darabról alkotott képe, részletekben annál inkább. Részleteken ezúttal nemcsak kis egységeket, rövid zenei gondolatokat kell értenünk, hanem egyéb dinamikai, arányokat, színezést illető szempontokat.
Ha össze kellene foglalni azt, ami e két bejátszásban más, akkor azt mondanám: Pollini – logikusan, hiszen fél évszázadon messze túlnyúló múlttal rendelkező művészről van szó – kontemplatívabb, mint korábban volt, ugyanakkor ez a kontemplatívabb attitűd nem szorította ki, nem írta felül azokat a rá alapvető szinten jellemző kvalitásokat, melyek: a mű alapvető formájának megtartása, illetve az összefogott, dinamikus és tempós megszólaltatás. Kicsit mintha spontánabban játszana a kontrasztokkal, kevésbé kidomborított jellegzetességek kiemelésével, s éneklőbb, lágyabb volna. Nagyon lényeges és érdekes, hogy – szemben a megszokott késői előadásokkal – Pollini nemhogy nem lassabb, hanem inkább még tempósabb.
Az Op. 101-es darab kifejezetten újszerű abban a tekintetben, hogy Pollini mintha bátrabb volna az érzelmi kifejezés terén. A Hammerklavier szonáta esetében pedig az újbóli megközelítés azért különösen érdekes, mert olyan alkotásról van szó, melynek ideális előadását megközelíteni sem könnyű. Komplex, hatalmas mű, még a legkiválóbb
interpretációk esetén is érezni, hogy talányos és teljességében aligha ragadható meg. Nyilván a korábbi felvétel mutatja jobban azt a Pollinit, aki az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb és legmarkánsabb zongoristája, ez az új azonban, nem kevésbé színvonalas módon, az út alakulásáról mind valamit. Van egy kis hasonlóság Richterrel. Legfőbb időszakukban mindkettőjüket az jellemezte, persze sok egyéni jellegzetesség mellett, hogy maximális összeszedettség és határozottság mellett egyfajta sajátos acélossággal ragadják meg az alkotásokat. Richter többet változott idősebb korára, Pollini ugyanis sokat megtartott említett korábbi jellegzetességeiből, de ehhez némi szubjektivitást adott, ami egyúttal frissességet is jelent.
Talán folytatódik a sor korábbi szonátákkal is, bár a Chopin-felvételek sora mintha megszakadt volna. Bizony jó lenne, ha újra elővenné Chopin e-moll Zongoraversenyét, különösen pedig az, ha felvenné az f-moll Zongoraversenyt, amelyikről eddig nem készült vele lemezfelvétel – bár játszotta, keringenek kalózfelvételek Claudio Abbado, Zubin Mehta, s két magyar származású karmester, Moshe Atzmon és Melles Károly kíséretével. Ám az is örvendetes lenne, ha – folytatva a késői művek sorát – Schubert utolsó szonátáit venné elő ismét, melyekről 1987-ben jelent meg vele felvétel.
Deutsche Grammophon 4863014 – Universal
