A kaliforniai Fresno központjában Los Angeles és San Francisco között félúton található az efezusi közösség temploma. Valójában az 50-es években a gyülekezet élén empatikusan és komoly szervezőkészséggel ténykedő Thurland Daniels tiszteletesé az érdem, hogy a hónap zenészéről ez a portré elkészülhet. Ő hívta meg ugyanis Catherine Murray-t ide zenei igazgatónak – egyben a helyi kórus vezetésével is megbízva –, aki lelkes megszállottságával kivívta a felekezet elismerését. Egy helyi fiatalember még gitározni is hajlandó volt megtanulni, hogy felléphessen vele a misén. Így találkoztak a szülei. 1955. február 19-én San Francisco „kertvárosában”, Oaklandben született, és David Keith Murray néven megkeresztelt fiúkat a 20. század második felének egyik legkarakteresebb és legfontosabb tenorszaxofonosának tartják.
Iván Csaba
Családi zenekar
Édesanyja nyomdokain haladva David öt évesen a templomi repertoárt ismeri zongorán. Aztán kilenc évesen a Berkeley Public School tanára, Phil Hartman egy altszaxofont nyomott a kezébe. „A gospelen nőttem fel. Heti három-négy este játszottunk a templomban, bátyám klarinétozott, az unokatestvérem trombitált, nekem logikusan a szaxofonon jutott”. Boldog volt, imádta a hangszert, vagyis mégis létezik szerelem első látásra, ami nem az első fúvásig tartott. A felekezetben a boldogság a jó értelemben vett a megszállottság szinonimája volt, Davis pedig lubickolt a flow hullámain. Még ha nem is tudta, hogy mi az. Aztán két év múlva elment Berkeley-be a jazzfesztiválra meghallgatni a tenorszaxofon karizmatikus apostolának prédikációját. Sonny Rollins és Steve Jobs biztosan remekül megértették volna egymást, mert azonos elvet követtek: „Az emberek gyakran nem tudják, hogy mit akarnak, amíg meg nem mutatod nekik”. A 12 éves fiú hazatérve a koncertről odaállított az apjához: „Van egy altom, de most, hogy láttam Sonny Rollinst játszani, van egy álmom is: szeretnék venni egy tenort”. Apja előrelátó ember volt, jobban értékeli a gyerek, amiért meg kell dolgoznia, gondolta, elvitte hát egy hitelszövetkezetébe, és másnap megvettek egy valódi Selmer Mark 6-ot. „Nekem volt a legjobb szaxofonom a világon, úgy szólt, hogy néhány koncert után már nem volt adósságom”.
A templomba azonban anyja nem engedte elvinni az új hangszert, otthon sem játszhattak jazzt, csak gospelt. 1968-ban, már anyja halála után tizenhárom évesen vihetett haza először jazzlemezt, Coleman Hawkins és Ben Webster Blues Saxophones című albumát ajándékba kapta, aztán mellé került a polcra Stan Getz és Count Basie válogatáslemeze. Kamaszként a Los Angeles-i öböl pizzériáiban muzsikáltak a zongorista Charles Green-nel, aki kiköpött Smokey Robinson volt, úgy is énekelt. „Jó műsorunk volt. Még nem voltunk igazán jazz-zenészek, de lemezekről tanultuk a bluest, és az olyan dalokat, mint az „A Taste of Honey” mindig jazzesítettük. Az első napokban azt mondták néhányan, hogy csak nyikorgok – ma ezt többszólamúságnak hívják”.
Old school
1975-ben Murray-t a flow Pomona College-ba repítette, majd meg sem állt New Yorkig. Ösztöndíjat kap, interjúkat készíthet, az egyetlen dolog kutatója lehetett, ami egész életében érdekelte: a szaxofon. Az első kedvenceket Paul Gonsalves-t, Hawkins-t és Webstert még csak hallgatta, most viszont találkozhatott olyan nagyságokkal, mint Ornette Coleman, Bobby Bradford és John Carter. Az új szelek egyik emblematikus zenészévé vált közben Albert Ayler és Archie Shepp mellett az avantgárd vonalon, de a sors olyan kegyes volt hozzá – bár ehhez öblös hangzásának is volt köze -, hogy bejáratos lett a Bebop Jazz Giant még aktív tenorosok klubjába, mert Clifford Jordan, Johnny Griffin és Dexter Gordon befogadták. „Bár másfajta zenét játszottam, nem törődtek vele – tetszett nekik a hangzás, amit kitaláltam”. Megszállottan haladt az útján. „Addig fújtam a Selmer Mark 6-ot, amíg a második feleségem majdnem összetörte, megpróbálta az ablakon is kidobni.” De ki mondta, hogy a zenészek élete egyszerű?
Amikor Murray 1976-ban kiadta debütáló albumát, a „Flowers For Albert”-et a kis India Navigation kiadónál, senki nem gondolta, hogy az avantgárd jazz leghatékonyabb hittérítője bontogatja a szárnyait. 1976 és 1979 között tizenhat albumot adott ki, a következő évtizedben pedig további huszonhatot, ennek a portrénak a keretében nem is vállalkozunk ezek felsorolására. Guggenheim-ösztöndíjat kapott, 1980-ban a Village Voice szerint az „Évtized zenésze”, 1989-ben Grammy-díjjal értékelték a Blues for Coltrane-ért, 1991-ben pedig a kuriózumnak számító Danish Jazzpar díj jutalmazottja lett.
Murray a végtelen belső energiák vezérelte inspiráció és a kreativitás embere. Sokoldalúsága lenyűgöző, technikája iskolát alapított. Mindenki úgy akart játszani, ahogy ő, csak ahhoz hosszú évek munkája és tapasztalata kellett. Free jazz ide vagy oda, nem akarta pofon ütni a közízlést, folyékonyan beszélte a bebop nyelvét, de Murray birtokában volt egy istenáldotta érzék, amit nem lehet megtanítani. Talán az efezusiaktól tanulta el, mindig tökéletesen érezte, hol húzódik az a határvonal, ameddig a hívek még vele tartanak.
French Kiss for Valerie
Aztán 1995-ben a 20. század elejének jazz-zenész exodusához hasonlóan otthagyja New Yorkot, és Párizsba költözött. Az Impulse főnöke, Coltrane egykori menedzsere Bob Thiel meghalt, David úgy döntött, nem újítja meg lejáró szerződését. „Nem azért hagytam el Oaklandet és Berkeley-t, hogy csak egy legyek a sok New York-i zenészsrác közül. Addigra elértem ott azt, amit el lehetett érni”. Egy pszichológus analízisében ez így szerepelne: a rutin helyett új motivációt keresett. Megtalálta. Valerie-nek hívták, a legnagyobb francia jazzfesztivál a Banlieues Bleues egyik vezetője volt. Meghívta Párizsba koncertezni, aztán belecsöppent egy olyan projektbe, ami ott tartotta. Tizennégy városban szerveztek nigériai, szenegáli, tunéziai származású gyerekeknek zenés workshopokat. A szüleik nem akarták, hogy a hagyományaikat ápolják, a franciák legszívesebben kitörölték volna az emlékezetükből a rabszolgaságot. Murray pedig kicsit Amerikában érezhette magát, így lett Párizsban a világzene világpolgára.
A 90-es évek elején készített ennek szellemében néhány albumot a CBS-nek, Afrika és Kuba zenéjét ötvözte a funk és a blues elemeivel. Kevesebb albumot készített, de technikája briliáns, kreativitása pedig bőven az elitben tartja. A 2015-ös Be My Monster Love a mainstream fősodor reprezentánsa. Ennek első trackje egyébként a fejezetcímnek választott „French Kiss for Valerie”. Murray képes újra és újra megismételni a varázslatot, új generációkat zenéje „fogyasztójává” tenni. 2014-ben az afroamerikai költő, Amiri Baraka temetésén találkozott Saul Williams-szel, ahol a hip-hop szómágusa rendhagyó búcsúbeszédét így kezdte: „Amiri, kelj fel a koporsóból, és gyere!”. Murray rögtön érezte, hogy nekik dolguk van egymással. A beszélgetéseik eredményeként született meg a 2018-as Blues For Memo album. Megint berúgta az ajtót, előrukkol valami szokatlannal: ez a jazz fúziója az irodalommal, staccato Murray szaxofontónusában és Williams szövegeiben interpretálva.
Életében nem a zenéjére a legbüszkébb. „A gyerekeim a legjobb alkotásaim, egyik fiam, Mingus gitározik, a másik, Ruben az ENSZ-ben dolgozik, a lányom, Crystal pedig énekel és a párizsi Gucci modellje. Nagyon büszke apa vagyok”. Murray harmadik felesége, az említett dalban megörökített Valerie Malot a 3D Family ügynökséget vezeti, a Michelle Obama promótálta „Les Amazones D’Afrique” projekt kitalálója. David Murray-nek tehát könnyű dolga van manapság, csak zenélnie kell. A legendás jazzer azonban nem pihen a babérokon. Friss Quartet-jével turnézik, a mainstream jazzgeneráció legígéretesebb tehetségeit toborozta össze: a zongorista Marta Sanchez, a bőgős Luke Stewart és dobos Russell Carter játszik a formációban. Szétszedik a klubokat, ahol fellépnek. Ezért a portré befejezése is rendhagyó lesz: készül a folytatás.
