A Jazztérkép vendége: Subicz Gábor
A Jazztérképben, a Gramofon exkluzív interjúsorozatában ezúttal egy trombitás a vendégünk, aki pont a mi emberünk, mert közismerten bátran bont le „falakat” a zenei labirintusban. Motivált kísérletező és maximalista. Kiderül, mit gondol a műfajok változásáról, a filmzenéről és a MAO újításairól. Mi garantálja az exkluzivitást? Az, hogy a sztereotip közhelyek helyett a lényeg érdekel minket, mikor a válaszok meglephetik az olvasókat, mert gyakran a szokásosnál személyesebbek és sokszor szubjektívebbek is. Ezúttal a Modern Art Orchestra trombitása, Subicz Gábor vállalkozott a rendhagyó kérdések megválaszolására.
Iván Csaba
A trombita népszerű hangszer, a komolyzenében éppúgy jelen van, mint ahogy használja a világzene, a jazz vagy a pop. A könnyűzenében is felkapott hangszer, hol szól egy trombitás fülének tetszőn, amit hall?
Sok popzenét hallgatok, bár a terminus már elavult, mert túl sok mindenre használjuk, és gyorsan változik. Elsősorban a hangszínek, a hangkulisszák és a hangszerelések izgatnak. Ugyanakkor nagyon izgalmas az utóbbi években az, ahogy a zenehallgatás megváltozott. Mivel folyamatosan minden elérhető, már egyáltalán nem számít, hogy kinek mi van a tarsolyában. Senki nem az szerint identifikálja magát, hogy mit hallgat. Nyilván mindent. Szinte minden élethelyzetre van adekvát zene, ami izgalmas, de azért eléggé legyalulja a szónikus tájat. Nincs már olyan, hogy apámnak megvolt X lemeze, amit sokat hallgattam gyerekkoromban… Külön playlist van a gyerekeknek, meg favágáshoz, alváshoz, lépesméz- készítéshez. Ez nagyon uniformizál. Olyan, mint ha minden színt felkennénk a vászonra mindenhová. De ez ellen lázadni is pont olyan könnyű, mint az árral úszni. Egyszerűen nem a ‘good morning’ playlistre kell reggelizni, hanem mondjuk Sosztakovicsra, vagy a Rolling Stones-ra. Az, hogy ebben az egészben a trombita hol helyezkedik el, engem nem nagyon érdekel. Idejét sem tudom, hogy mikor hallgattam meg utoljára zenét csak azért, mert van benne trombita.
A trombita sokféleképpen megszólaltatható, más a szerepe egy kortárs klasszikus zenekarban, egy big bandban és a jazzban is. Melyik a legizgalmasabb kihívás?
Nagyon izgalmas dolog nagyzenekarban, kiszenekarban és szólóban is játszani; teljesen más felkészültséget igényel a játékostól. Más hangszínt, más jelenlétet, teljesen más gondolkodást kívánnak meg a különböző helyzetek. Sokszor csak egyetlen MAO koncert alatt is olyan sokféleképpen kell játszani, hogy külön azt is ki kell gyakorolnom, hogy hogyan és mikor váltsak hangszert, vagy mindsetet. Szegő Dávid zenekarában, a Daveform quintetben például egymástól több oktávnyira lévő anyagok váltogatják egymást, nagyon bonyolult, tört ritmusokban, és el kell érnem, hogy az improvizáció illeszkedjen ebbe a zenei világba, ne legyen etüd-szagú, legyen benne tűz, de ne haljak bele. Szeretek különleges hangszínekkel kísérletezni, akusztikusan próbálom változtatni, torzítani a a hangszer hangját. De közben egy számomra ideális, kerek, szép trombitahangot is keresek, és ezeket a dolgokat a hangszer fizikai megszólaltatásától függetleníteni kell. De egy kis idő után elkezdenek a tapasztalatok ‘átlapolódni’, és néha azon kapom magam, hogy olyan technikai, vagy zenei megoldások segítenek, amiket egészen más helyzetekben használtam addig.
A MAO jelenleg az egyik legkreatívabb zenei műhely, alapítótagként kerültél be?
A Modern Art Orchestrát 2005-ben alapította Fekete-Kovács Kornél, és engem is elhívott a zenekarba trombitálni. Ekkor még a Zeneakadémia Jazz-tanszakára jártam az ő tanítványaként. Eléggé mélyvíz volt a dolog, a zenekar nagy részét az akkori, vagy korábbi tanáraim tették ki. Rendesen rá is stresszeltem, de így lassan 20 év alatt azért alakul a dolog. Remek emberi és szakmai műhely a MAO, még most is rengeteget tanulok ott. Zenélésről, trombitálásról, zeneszerzésről, hangszerelésről. Fantasztikus egy ilyen brigádba újra és újra ‘beülni’. Az érzés, amikor ennyi ember egyszerre repül a színpadon, kevés dologhoz fogható.
Kik azok a trombitás elődök és kortársak, akik a leginspirálóbbak a számodra?
A ‘nagyok’ közül Clark Terry, Miles Davis és Freddie Hubbard az abszolút kedvenceim. Hasenki mást nem hallgathatnék mostantól, akkor is kiválóan ellennék. A kortársak közül szeretem Avishai Cohen tűpontos ritmikáját, Ambrose Akinmusire krémes atonális futamait, és merész, artisztikus megközelítéseit. Philip Dizack játékát hallgatva az az érzésem, hogy félelmetesen ‘ki van gyúrva’, sohasem fárad el, sem technikailag, sem invencióban. Theo Croker dolgait is nagyon szeretem, és a kompromisszummentes hangszíne is nagyon izgalmas és bátor dolog. Egyáltalán nem fúj magasan, vagy hangosan, a trombitának csak a közép-mély regiszterét használja. Marquis Hill is egészen különleges, áttetsző hangon játszik látszólag könnyed, de nagyon modern futamokat. Valójában persze irtó nehéz a hangszer teljes regiszterét az ő szubtónusos hangszínével átjátszani. Takuya Kuroda sokkal hagyományosabb, trombitásabb hangot fúj, csípőrázós-táncolós, de azért nagyon fifikás zenét játszik. Aztán persze ott van Wynton Marsalis és az egész LCJO, fantasztikus zenészek. Giveton Gelint, Jonathan Finlaysont, Keyon Harroldot Jason Palmert is sokat hallgatom. Nagyon sok jó trombitás van. Az a néhány óra, amikor Gerard Presencert hallhattam tanítani, játszani, a zenéről beszélni, nagyon inspiratív volt számomra. Szeretek olyan trombitásokat is hallgatni, akik stílusa, vagy modora nem az én világom, de mégis gyakran előkerül a lejátszási listámon, mert tanulságos elmerülni bennük, mint Ibrahim Maalouf, Peter Evans, vagy Jaimie Branch.
Van olyan lemez vagy koncert aminek betéve tudod a trombitaszólamát?
Főiskolás koromban nyakló nélkül csináltam a transzkripciókat, voltak olyan hetek-hónapok, amikor teljesen belecsúsztam egy-egy lemezbe. Sokszor a többi játékos szólóját is leírtam, még ha eljátszani nem is tudtam őket. Freddie Hubbard sok szólóját megtanultam korai lemezeiről. A”These Rooms “ című Jim Hall lemezen Tom Harrell a vendég, hatalmas kedvencem, mosogatás közben is szoktam róla dúdolni trombitaszólókat. Az ‘Oscar Peterson + One’ című lemez Clark Terry-vel nagy etalon számomra, ha eljátszani nem is, de a trombitaszólókat álmomból felkeltve is végig tudnám énekelni. De a legjobban talán Miles Davis Porgy & Bess lemezét ismerem, az összes szólót megtanultam, sok darab partituráját lemásoltam, a MAO-val is többször játszottuk, és sokszor hallgatom a mai napig.
Tegyünk egy kitérőt a filmzene felé. A CURTIZ című filmbe írt zene hatásos antré volt. Hogy kerültél kapcsolatba a filmmel? Mi volt az előzménye, milyen elvárásokat fogalmazott meg a rendező?
A CURTIZ filmzenéjének megírására Sümeghy Claudia és Topolánszky Tamás Yvan kért fel, akikkel előtte futólag ismertük egymást. Nagyon bátor húzásnak éreztem ezt részükről, és ehhez hasonlóan próbáltam hozzáállni a dologhoz én is. Nem elvárások voltak, hanem hónapokon át tartó beszélgetések. Összebarátkoztunk, figyeltük egymás dolgait, és sokat dolgozunk is együtt. Ma már persze teljesen máshogy csinálnám a CURTIZ zenéjét, de azt hiszem, az lenne a baj, ha nem így volna.
A filmzenék kapcsán kíváncsi lennék, voltak-e példák, amit láttál ás tetszett? Vannak-e kedvencek, mint mondjuk a nekem etalon Antonioni Nagyítása, vagy a Macskafogó, Bertolucci Utolsó tangója, Davis Felvonó a vérpadra vagy a Chico és Rita?
Sok van. A Nagyítás gyerekkori emlék, teljesen fejbe vágott, Herbie Hancock és a Yardbirds is beleégtek az agyamba örökre. Deák Tamás Macskafogója is etalon, mint maga az egész film. Szeretem a bátor és meglepő filmzenéket, de persze az a lényeg, hogy a film, a hang és a zene elválaszthatatlannak tűnjön. Mégis, inkább nézek olyan filmet, ahol bevállalós, de a filmről „lelógó” zenét hallok (mint például a Francia kapcsolat, vagy az Éjszakai Műszak), mint olyat, ahol tökéletesen kiszolgálja a muzsika a mozit, de egy árva hangra sem emlékszem utána. Ha viszont stock-szagú, közhelyes zenét hallok, az kifejezetten taszít. Például a folyamatos ostinato vonós cöcögést hallani szinte minden mainstream sorozat főcíme alatt nagyon hervasztó. Sok kedvenc filmzeném van, szeretem Morricone naiv hősiességét, a 80-as évek ős-szinti zenéi – a Szárnyas Fejvadász, Kék Villám, Terminator – nagyon izgalmasak. Az abszolút első mai napig John Williams ’75-ös Cápája nálam, rendszeresen meghallgatom, csodálatosan elférnek benne a Tavaszi áldozat akkordjai, a bartókos dallamvezetések, a vidám tengerészdallamok, még egy évekkel később született Michael Jackson-sláger dallama is felfedezhető benne. A tökéletes példa a minimalista 2 hangos témafejre, amely absztraktságával, megállíthatatlanságával a paráztatás non plus ultrája. A fel-le lépegető dallam szaggatott és folyamatos egyszerre, miközben tökéletes egyszerűséggel rajzol meg egy fogsort.
Terence Blanchard-ral az élen van néhány nagy guruja a filmzene komponálásnak, sokféle alkotói koncepciót hallani. A mainstream-ben ki az etalon?
Persze imádom a jazzes filmzenéket, Mancinit, Lalo Schifrint, Don Ellist, Bernard Hermannt. Blanchard-nak is iskább a jazzy dolgait szeretem, amikor „hollywoodi” zenét ír, az nem igazán tetszik. Nagyon szeretem a 60-as 70-es évek zsarufilmzenéit, a Bullitt (ez a San Franciscó-i zsaru – a szerz. kieg.), vagy a korai Columbo epizódok soundtrackjeit. A következő évtizedek szimfonikus-himnuszos korszakáért rajongok, nem tudok nem elfogult lenni a sokszor mesteri műgonddal meghangszerelt nagyzenekari filmzenékkel szemben. Michael Kamen, James Horner nagy kedvenceim. John Williams mára szépen kanonizálódott, nála szinte minden zenei anyag könnyen fogyaszthatóvá, gördülékennyé válik. De említhetem Eric Serrát, a Nagy kékség fretless basszusgitárját, vagy a Leon, a profi hegedűszólamát. A kifejezett kortársak közül inkább az indie-k találnak meg, Hildur Guðnadóttir, Cristobal Tapia de Veer, imádom a Labrynth zenéjét az Euphoria-sorozatban, és a Szegény párákban Jerskin Fendrix muzsikáját.
A saját formáció megalakítása logikus lépés. Az első fejezet, a Subtones specialitása hogyan definiálható? Mi az, ami a jazzből itt használható?
2008-ban csináltam az első saját bandámat, még SG5 néven, aztán többször átalakult, feloszlott. Igazából ahhoz kellett idő, hogy be merjem vállalni magam előtt, mit szeretek. meg ami talán még nehezebb, hogy mit nem. Mi kerüljön a cégérre. Az igazi kihívás: hogyan tud improvizált lenni az a zene, aminek más a kémiája, a zenei nyelve. Egy J Dilla loopban például pont az a zseniális, hogy minden egyes alkalommal ugyanúgy kapja meg az agyunk benne a kis eltéréseket, pontatlanságokat. Az ilyesmi elvész az improvizációban, de kapunk helyette mást, és az örömzenélést, a pillanat szikráját. Kicsit úgy próbálunk zenélni a Subtones-szal, mintha más nyelvek szavait próbálnánk az anyanyelvünk nyelvtanával használni.
Itt eleve más közönség lett becélozva?
Nem az alkotó ember célozza be a közönséget, hanem fordítva. Inkább az a nagy meló, hogy hogyan lehet szem előtt lenni, hogy aki akar, az megtaláljon. Én nem egy vezéralak vagyok, aki kiáll és megmondja a tutit és követőkre lel. Ötletember vagyok, kitalálni szeretek dolgokat, összefüggéseket szeretek találni. Az állandó tartalomgyártási kényszer sem fekszik nekem, de muszáj a virtuális térben állandóan jelen lenni. Ráadásul az egész gépezet két modellt követ, vagy valami önjelölt hiper-elitista klubba próbál bekerülni az egyszeri zenész, önmagát ‘komoly’-nak beállítva, vagy pedig az ipari gépezetben merül el, ahol a muzsikára úgy tekintenek, mint az alsógatyára: az, ami pár hete még értékes volt, ma már a kukában landol. Nekem egyik verzió sem túl szimpatikus. Van azért egy vékony középső sáv, ahol sokan próbálunk evickélni, csak össze ne ütközzünk. Minden esetre iszonyú jó látni, ahogy gyarapodik a közönségünk, hogy van, aki ránk talál.
A repertoár hogy születik?
Lassan, a kevés együtt töltött idő miatt az a metódus, hogy a zene nagy részét én írom, néha a szöveget is, kitalálok mindent, aztán odaadom a többieknek. Így persze sokat „torzul” az anyag. Izgalmas és tanulságos számomra az elengedés, hogy mit kezdenek az ötleteimmel mások.
Az alkalmazott zene kapcsán adódik a kérdés, a musical, a színpadi munkákhoz írt zene nem inspirál? Van készülőben levő darab, amit a közeljövőben láthatunk?
Imádom a színházat, nézőként is és színházcsinálóként is. Általában nem is annyira a darab izgat, hanem, hogy kikkel és hogyan kel életre az anyag. Ez a zenész számára egy ismeretlen de izgalmas rendszer. Történnek néha komoly pofáraesések, amiből megtanulható, mitől működik a dolog és mitől nem. Az írott szöveg nem ugyanaz, mint az írott kotta. A kotta csak az elhangzandó muzsikára utaló emlékeztető. Az írott szöveg viszont egy önmagában is értelmezett mű, ami teljesen máshogy és másért jó, mint a színház, vagy akár egy felolvasóest. Legutóbb a Budapest Bábszínházban Dinyés Dániellel és Udvarhelyi Gáborral dolgoztam, Szikszai Rémusz Dekameron 2023-ján. De csináltam Závada Péterrel Leonce és Lénát Szegeden, Prieger Zsolttal és Balázsovics ‘Tink’ Mihállyal absztrakt elektronikus Csokonai-estet Debrecenben, a MAO-val, Lengyel Ferenccel és Pataki Szilviával Karády-monodrámát a Pesti Magyar Színházban, szóval mindig teljesen máshogy talált meg ez a műfaj. Jelenleg egy nagyon izgalmas Ottlik-musicalen dolgozom Hámor Annával és Szepesi Mátyással, alig várom, hogy napvilágot lásson.
Fotó: Hegyi Júlia Lily
