Chris Potter – Eagle’s Point (lemezkritika)
Iván Csaba
A kultikussá lett Hét mesterlövész című filmben csak kivételes képességekkel lehetett az elit csapatba kerülni. Potter új lemeze esetén inkább Arany klasszikus sorát követte: ’Hadd lám: mire megyünk…négyen’. Persze méltó hírükre a társak vele együtt ténykedésükkel már bőven rászolgáltak. Blade és Patitucci többek közt a Wayne Shorter Quartet ritmusszekciójának 2/3-aként, Brad Mehldau meg, akit legutóbb Redman quartetjében láthattuk pont Blade-del együtt Pesten, a kortárs zongoristák egyik legeredetibb virtuóza lett mára (és nem csak a jazzben). Azért kérte fel két éve a három muzsikust a szaxofonos, hogy társuljanak vele nyolc friss kompozíciója lemezre rögzítésekor. „Három kedvenc zenészem a New York-i színtéren, a kilencvenes évek eleje óta rendszeresen játszom velük”. Chris Potter pedig Chris Potter. Technikai tudása, kreatív innovatív szellemi ereje a szaxofonosok ’baby- faced assassin’-jává teszi (ha már mesterlövészeket emlegettem), mert könnyed mosollyal játszik le brutálisan nehéz szólamokat és riffeket, így komoly kihívás mellé állni a színpadon vagy a stúdióban. A jazzben a bolygók szerencsés együtt állása esetén – ezt Davis, Corea, Shorter vagy Coltrane már bebizonyította –időtálló album születik. Ez is az lesz, mert nekik
már nem kell kényszeresen sem nagyot sem újat mondaniuk.
Chris Potter idén az Edition-nél megjelent lemezét hallgatva kanadai ismerősöm jutott eszembe, aki önironikusan szokta megjegyezni, néha már az online sajtó szövegeit sem értik, mert ők még az „ősmagyart” beszélik. Ez a quartet megszólalásában pont attól unikális, hogy a jazznyelv minden régi akcentusát halljuk benne, mégis frissen és izgalmasan szól. Elég egy kényelmes fotelben hátra dőlni, hogy halljuk, Brad Mehldau hogy ágyaz meg minimál akkordfelfestéssel a „Dream of Home ”-ban Potter kontemplatív dallamokat játszó szaxofonszólójának, miközben a bőgős és a dobos gazdag spektrumú swinget varázsol mögéjük. A zenés szárnyalás mesterműve a „Cloud Message” a folytatásban, vidám közjáték annak illusztrálására, hogy magas fordulatszámon is mennyire figyelnek és reagálnak egymásra a zenészek. Két személyesebb hangvételű dal került fel a lemezre, melyeket Potter párja és lánya ihletett (ha nem lenne a Malaga Moon később, azt gondolhatnánk, hogy ilyenkor nála az alliteráció a címadó reflex), az első emocionális balladánál a basszusklarinéton felvázolt kontúrokhoz a társak szép portrét varázsolnak. Az „Aria for Anna” romantikus hangulatát a szaxofon-zongora szép lírai párhuzama teremti meg, aztán a klarinét játékos balladává emelve egy kecses koreográfiát varázsol elénk.
A címadó „Eagle’s Point” a meinstream akusztikus jazz csúcsteljesítménye. A kompozíció érzékelteti a poszt-bop Intenzív erejét merész tenorszólóval, basszus oktávokon könnyedén átiramodó tű pontos futamaival, miközben Blade megmutatja, hogy lehet Mehldau polikromatikus invitálását elfogadva egy szóló után visszatalálni a groove fősodorba. A lemezt záró három kompozíciót, ahogy az utolsó tétel címe utal is rá, a tánc motívuma kapcsolja egybe. Az „Other Plans” az 50-es évek hangzását idéző, szépen felépített dallamívek pont úgy igénylik a játszók koncentrációját, ahogy a táncosok figyelnek egymás rezdülésére, hogy a valcer feszültsége és oldásai könnyednek tűnjenek a közönségnek. A „Malaga Moon”-ban Potter frappáns eleganciával érzékelteti, hogy egyetlen váratlan gesztus képes a dramaturgiát átírni. A végére pedig odavarázsolják a paletta színeinek sokféleségét illusztrálandó a „Horizon Dance”-t, a komótosan lassú léptű kicsit karibis és nagyon funkys felszabadító örömzenét. Bebizonyítva, hogy nem kell felesleges és hatásvadász engedményeket tenni ahhoz, hogy a nagyközönség is élvezhesse a zenét. Kell egy jó fotel, egy finom ital, aztán mehet az album a lejátszóba, és szárnyalhatunk a sasokkal. Jazzt kedvelő barátoknak ideális ajándék, ha a lemezen ez olvasható:
Chris Potter Eagle’s Point
Edition Records, 2024
