„Bennem a klasszikus zene és a jazz tökéletesen megfér egymás mellett”
Iván Csaba
Kézenfekvőnek tűnt, hogy az Oláh Krisztiánnal folytatott beszélgetéshez alapvetésnek „a tehetséges művész másol, a zseni meg lop” mondatot választom, amit már Pablo Picasso is T. S. Eliot-tól „kölcsönzött”. Mert jól tükrözi a tehetséges ember tabukat lazán lesöprő gondolkodásmódját. Ez az interjú pedig pont ilyen, ráadásul témánk szempontjából a lényegre tapint. A barlangrajzok óta minden alkotó a korábbi művek témái, motívumai felhasználásával dolgozik akarva-akaratlanul. Az irodalom ezt az inspirációt intertextualitásnak hívja, a zene a pastiche fogalmát használja a jelenségre. A beszélgetés kulcsszava tehát az inspiráció.
Kik a legfőbb inspirátorok számodra – beszélhetünk a társművészetekről is-, akik hatottak és hatnak rád az alkotásaikkal?
Összetett kérdés. Az intertextualitás a zenében ösztönösen működik amióta a régebbi korok stílusait, nagymestereinek örökségét tanuljuk, elemezzük és ezek alapján (vagy ezekkel szemben) definiáljuk magunkat a mában. Természetesen vannak szerzők, akiknek stílusuk szerves és fontos része már meglévő hangok, zenei idézetek újraértelmezése, más kontextusba helyezése – ez jelenleg engem is foglalkoztat.
Esetedben jól érzékelhető, hogy más művészeti ágak, jelesül az irodalom – Szerb Antal, Dante – milyen motiváló a számodra. Összművészeti megoldásokon nem gondolkodtál?
“Nagyot megy” az összművészet napjainkban. Ismerek néhány hazai alkotót is, akik ezt autentikusan tudják csinálni – akiknél nem csorbul hanem összeadódik a művészeti ágak hatása. Nekem a zene a fő (és egyetlen) csatornám, ezen keresztül tudom leginkább kifejezni magam, de a társművészetek, az irodalom, a színház, a film és a képzőművészet mindig érdekeltek. Ezekben persze műkedvelőnek számítok, nem tudom olyan mélységben értelmezni és interpretálni az alkotásokat, mint a zenében, viszont ez biztosítja a szabadságot, hogy az említett szerzők művei szabad értelmezésben zenei inspirációkén jelenjenek meg.
A jazz-zenészek, főleg a zongoristák ma gyakran egyben klasszikus zenészek, ami játékukban és kompozícióikban is felfedezhető. A te helyzetet ilyen értelemben még sajátosabb, hiszan édesapád, Oláh Kálmán kiváló jazz-zongorista, aki éveket töltött Bartók vagy Sztravinszkij műveinek tanulmányozásával. A zenészként hozott döntéseidben indirekt módon mennyire van ő jelen?
Organikusan a tudattalanunkban ott van az elsődleges minta, amit a szüleinktől láttunk. Számomra édesanyám hatása, zeneisége, aki klasszikus zongoraművész, legalább ilyen fontos. Indirekt módon minden zenei mozzanatomban ott van ez a miliő és örökség – akkor is, ha elvonatkoztatunk a közös hivatástól. A húszas éveim eleje keresgéléssel telt, meg kellett találnom magamat ebben a világban, megkeresnem a céljaimat, az önazonoságomat, hogy tudjam, ki az az Oláh Krisztián. Az otthonról hozott értékeket és tudást integráltam a saját koordináta-rendszerembe egy klasszikus szülő-gyerek leválás folyamán. Ha a legfontosabb direkt hatásokat kellene felidézni, melyek kamaszkorban értek muzsikusként, akkor édesapám mellett Szakcsi Lakatos Bélát és két fiát, Béla jr.-t és Róbertet kell megemlítenem. Rengeteget tanultam a beszélgetésekből és a koncertfelvételekből. Általános iskolás koromban kezdtem jazzt játszani, vagyis az életem tizenöt éves korom óta kiemelt figyelem kapva színpadon zajlott, a közönség előtt fejlődött a játékom. Mások a színfalak mögül csak akkor lépnek elő, mikor úgy érzik, eljött az ideje. Cserébe viszont komoly színpadi rutint szereztem fiatalon, amiből ma is profitálok.
A Bartók Béla Konzervatóriumban klasszikus zongora főtanszakon végeztél. Olvastam, hogy Bachot, Beethovent, Chopint és Brahmsot játszva gyakorolsz, ez a két világ nálad sosem vált el. Ezt támasztja alá a frissen szerzett szerzett diploma is a Zeneművészeti Egyetemen?
Bennem a klasszikus zene és a jazz tökéletesen megfér egymás mellett, anélkül, hogy egyik fontosabb lenne a másiknál. A Bartók konzervatóriumban nagyon jó évfolyamban végeztem, az ottani baráti kör jórésze élvonalbeli muzsikus lett. Fontos dologok ivódtak belém, bár a konziban épp a jazzel lázadtam, nem vittem túlzásba a klasszikus gyakorlást. Sokszor hallottam közismeretis tanároktól, hogy nyugodtan legyek csak “bár- és kocsmazongorista”, de a többieket hagyjam dolgozni. A zeneakadémián a jazz-tanszakon az első évben viszont minden reggel 7 után én nyitottam az épületet, és csak klasszikus darabokat gyakoroltam, ami pályám egyik leghasznosabb időszaka volt. Nem voltam könnyű eset, kerestem azokat a szituációkat, ahol kívülálló lehetek, csak valamivel szemben tudtam meghatározni magam.
„Az utazás folytatódik” jelentetted ki a friss diploma átvételekor, majd a klasszikus zeneszerzés tanulmányozásába kezdtél. Új szerzeményeidben ennek hatása már felfedezhető. Kortárs komponisták még nem kerestek meg, hogy szállj be műveik interpretációjába?
Nem két külön világ közt teleportálgatok, hanem kialakult az az univerzum, melybe nagyon sok minden belefér. Ez nagyrészt felnőtt tanulmányaimnak köszönhető. 2020-ban a covid előtt jött a sugallat, hogy visszaüljek a padba, és valami teljesen új dolgot tanuljak. Így esett a választás a zeneszerzésre, amit előtte sosem tanultam, csak ösztönösen írtam darabokat. Felvettek a Zeneakadémia alkalmazott zeneszerzés szakára, ahol 2023 májusában szereztem BA diplomát, jelenleg pedig a klasszikus zeneszerzés MA szakon tanulok Tornyai Péternél, aki a kezdetek óta a mesterem. A zeneszerzés szak új utakat nyitott előttem, érettebb lett, változott, mélyült a zenével való kapcsolatom. Rengeteg a felfedezésre váró terület, de kortárs zeneszerzők darabjában – a sajátjaimon kívül – nem közreműködtem, de nyitott lennék rá.
Van olyan szerző, akinek a munkássága örök felderítendő terület és inspiráció a számodra?
Gyerekkorom óta úgy érzem, Bach zenéje megtisztít, spirituális magasságokba repít, ahogy Pilinszky fogalmaz: ”Bach elsősorban Isten-bizonyíték”. Nagy szükségünk van rá atomsebességgel pörgő világunkban, ahol hihetetlenül sok a zaj. Igyekszem behozni vélt vagy valós lemaradásomat a klasszikus repertoárban, Mozart, Beethoven, Schubert, Liszt, Brahms sokszor előkerül, de az utóbbi években fontossá vált, hogy kortársakat és az elmúlt száz év zenéjét is tanulmányozzam.
Az áthallások között a jazzt még nem érintettük. Készítettél átiratokat zongorára Coltrane, Sonny Rollins, Wayne Shorter, Joe Henderson improvizációiból, miért a szaxofonosok játéka inspirál?
A zongorával ellentétben a szaxofon még felfedezésre váró terület volt a XX. század elején, így minden mester játékával, soundjával, technikájával, frazeálásával forradalmasította a jazzszaxofonozást – megváltoztatva ezáltal magát a jazzt is. Ezért a nagy jazz-zongoristák mellett a szaxofonosok fogtak meg leginkább, és rengeteg transzkripciót készítettem a felvételeikből. Rollinsnak majdnem két teljes évet szenteltem, igazán az ő játékából tanultam meg a be-bop nyelvét és frazeálását.
A sűrű programodat látva nem fogsz csatlakozni a slow life mozgalomhoz, nem leszel a passzivitás aktivistája De nyilván a hangsúlyok máshova kerülnek, hiszen az éjszakázó bohém művészlét hedonizmusa és az alkotáshoz szükséges befeléfordulás tökéletes oximoron. Sikerült a balanszra rátalálnod?
A “slow life” valóban messze van még, de erősen érzem az igényét, hogy mélyüljek, szeretném elkerülni a szétaprózódást, ebben az önismeret és a meditáció segít. Túlléptem öt éve a “nincsholnap” életérzésen, ami sok megoldandó szakmai és emberi probléma szőnyeg alá söprésével járt. Egy szerencsés pillanatban láttam magam kívülről, és tudtam változtatni. Rájöttem, hogy szeretem feszegetni a teljesítőképességem határait, de rend- és munkaszerető ember vagyok, megtaláltam a helyem a világban. A “bohémság” persze nem múlik el, csak átalakult.
Karosi Júlia, Nagy Emma zenekarai mellett felléptél Gyémánt Bálintal és Lukács Miklóssal is. Egy volt „hősszerelmes lovag és egy kiégett, városi technokrata” mikor fogad el egy felkérést egy produkcióban való részvételre? A zenész személyisége vagy a projekt minősége fontosabb a számodra ilyenkor?
Egy erősen improvizatív konfszöveget idéztél, bár akkor megállta a helyét. A kettősség máig jelen van, és fontos is a számomra. Nagy öröm, hogy kiváló muzsikusokkal dolgozhatok, mert fejlődhetek, tanulhatok. A választáskor a zenész személyisége és a produkció minősége egyformán fontos. Németh Ferenc instagramján olvastam, és nekem is néhány évbe telt, mire megértettem: „Az számít, hogy milyen ember vagy, hogy szívesen töltenek-e időt veled a többiek, hiszen a muzsikálás csak a 20%-a az együtt töltött időnek, a többi a reggelivel, ebéddel, vacsorával, további utazásokkal telik”.
A megosztók világa megváltoztatta a felhasználói szokásokat, megjelentek tematikus lejátszási listák, a hallgatottságot is lehet mesterségesen generálni. A közösségi oldalon való rendhagyó megjelenések, mint a Crescendo InSight erre a helyzetre adott válasz? Optimista vagy a jazz jövőjét illetően?
A pusztán 100 éves jazztörténetet 2000-ig tudjuk definiálni, még az sem dőlt el, hogy “komoly vagy könnyű” műfaj. A jazz jövőjéről ezért nem érdemes jóslatokat megfogalmazni. Optimista vagyok, ami biztos, az a változás. A mainstream pop pofonegyszerű válaszokat ad sokakat érdeklő kérdésekre. Kijelentő módban ponttal a végén. A jazzt viszont – még ha direkt is az üzenete – mindig kérdő módnak érzékelem. A pszichoterápiához hasonlít, ahol a terapeuta nem kijelentéseket tesz, hanem kérdez, és hagyja, hogy a válaszokat maga a páciens mondja ki. Igyekszem azokat megtalálni, akik szívesen részt vesznek egy ilyen a kommunikációban. Az Oláh Krisztián Quartetnek komponált zenékben például olyan hangzást keresek, mely frissen hangzik a 21. századi fülnek, de az elmúlt évszázadok európai zenéjében, és az elmúlt évtizedek jazz-zenéjében gyökeredzik. A jazz nagy utat járt be a „nem az számít mit játszunk, hanem hogy hogyan”-tól. Ma számít, hogy mit játszunk, az is, hogy hogyan, de egyre fontosabb, hogy kinek. Megtaláljuk-e a zenénk ideális közönségét? A ma „zenefogyasztója” nem fog kutatni (ideje sincs rá), így a felelősség a miénk, az előadóké, a “jazziparé”, hogy segítsünk a közönségnek tájékozódni, hogy értse, mit fognak hallani, hol helyezkedünk el a jazztérképen. Ezért születtek a legutóbbi albumokhoz a “videófülszövegek”.
Karakteres tendencia, hogy a fesztiválokon jazznek nevezik a blues, a hip-hop, a soul, a funky programokat, melyek hangszerelésében jobban dominálnak a fúvósok, viszont kevesebb az improvizáció. Számodra hol húzódik a demarkációs vonal, ameddig a jazztéréképen vagyunk?
Erre csak ha-akkor mondatokkal tudok válaszolni. Ha minden jazz, amiben van improvizáció, akkor egy klasszikus zongoraverseny korhű elődása is jazz, melyben a kadenciát improvizálják. Ilyenkor az adott stílus harmóniái, figurációi szerint rögtönzünk, viszont a két zene funkciója és ideális befogadása messze van egymástól. Ha viszont az a jazz, amiben a szólók képzik a formát, ezek a darabok csúcspontjai, és a jazz elmúlt száz évben kialakult harmóniai és ritmikai eszköztárát használják, akkor valószínűleg Mozart zongoraversenye nem az. De akkor mi a helyzet a mai kompozíciós jazzel, ahol néha szigorúan struktúrált formák közt bújik meg az improvizáció, és akkor még nem is beszéltünk a big band muzsikáról… Azt hiszem, jobban járunk, ha nem próbáljuk egy mondatban definiálni a műfajt. Sosem lesz mindenki elégedett, mert nagyon eltérőek a motivációink. Az biztos, ha holnaptól betiltanák a jazz szó használatát, én ugyanezt a zenét írnám és játszanám ugyanezekkel az emberekkel. Ezért egyre fontosabb számomra ma, hogy kiknek játszunk. Mekkorát csalódhat, aki a hip-hop, neo-soul inspirálta jazzen szocializálódik, amire táncolni lehet, és betéved egy experimentálisabb európai quartet koncertjére – és persze igaz ez vice- versa.
Akad a megvalósult projektek között olyan, ami a beszélgetésünket jól illusztrálja – illetve fogja -, de még nem hallhattunk?
Januárban volt a premierje az Off-bea(u)ty című preparált zongorára és énekre írt ciklusomnak a Trafóban Kiss Péter és Harcsa Veronika előadásában, mely – bár ritmikájában és frázisaiban tagadhatatlanul merít a jazzből – improvizáció nélküli kortárs zene. Februárban sikerrel zártunk egy négy részes sorozatot a Quartettel, a következő nagy projektem pedig új 27 tagú ensemble-re írt darab, melynek premierje a Merlin Színházban lesz május 1-jén az EU- csatlakozásunk 20. évfordulóján. A terveim közt a legnagyobb falat, egy jazz-kamaraopera megkomponálása, de ehhez még a színház zenés színpadi műfajaiban mélyebbre kell ásnom. Egy fontos megjegyzés minden munkám közben eszembe jut, amit egy zongoratanáromtól hallottam: „Hideg fejjel, meleg szívvel!”. Ez az egyik legfontosabb tanács, amit életemben kaptam.
Fotó: Hartyányi Norbert