„Ez a film túl forró a szavakhoz”. Az 1959. március 29-én bemutatott mára filmtörténeti klasszikussá vált mozinak nem véletlenül vált híressé a szlogenje is. Ami szavakkal elmondható a szenvedélyről, azt Shakespeare-nél olvasható. A frivol történet igazi kuriózuma azonban az, hogy Marilyn Monroe, Jack Lemmon, Tony Curtis mellett a negyedik főszereplője – a swing. Ezért a Van, aki forrón szereti örökre jazzmozi marad. Hatvanöt éve mindenki szereti idézni a milliomos Osgood utolsó mondatát: „Nobody’s perfect”. Nincs tökéletes vígjáték sem, de a Some like it hot áll ehhez a legközelebb.
Iván Csaba
Filmesek közt történet sosem vész el. Legfeljebb átalakul. A-tól Z-ig lépésről lépésre precízen tudjuk rekonstruálni, melyik motívum honnan származik, melyekből végül összeállt a Van aki forrón szereti forgatókönyve. Billy még Bécsben látta Asta Nielsen show-ját, műsorának a sajtó szerint az igazi szenzációja a Tiller Girls nevű női tánckar volt. Megnézte egy moziban a nácik elől Franciaországba menekült színész-író Robert Thoeren scriptjéből forgatott 1935-ös francia filmet, a Fanfar d’amour-t, és már Amerikában annak 51-es német remake-jét, a Fanfaren der Liebé-t is – de nem tetszett neki. Az alapötlet megegyezik, két munkanélküli zenész végső elkeseredésében nőnek öltözve egy lányzenekarban próbál szerencsét. Wilder mesterkéltnek és erőltetettnek érzi, túljátszott színészi manírokkal.
Fogta a szikét, és csalhatatlanul a legjobb helyen kezdte a műtéti beavatkozást. Az ő filmje valójában már az 1950-es évek amerikai társadalmáról szól, miközben ravaszul átültette a történetet Chicagóba, a 20-as évek végére – Fitzgerald korai korszakából ismerős mondén ecsetvonásokat alkalmazva. Így lehet egyszerre tökéletes noirparódia, jazzmusical és sziporkázó vígjáték. A film igazi revelációját a mai napig az áthallások és szójátékok két specialistájának (Wilder és I.A.L. Diamond jegyzi a forgatókönyvet) máig tananyagként használt mestermunkája, a briliáns script és dialógusok garantálják. Két fontos üzemanyag kimeríthetetlen készletével rendelkeznek: a kétértelműség és a hot. Itt a forróság egyszerre utal a jazzre, és főleg a szexre, a buja életigenlésre – jó egy évtizeddel azelőtt, hogy Amerikában leírták volna a szintagmát: szexuális forradalom. Ezért volt szüksége Marilyn Monroe-ra, akivel együtt dolgozott a Hétévi vágyakozás megrendezésekor. A színésznő egyébként elsőre elutasította a szerepre a felkérést, de amikor kis idő múlva üzent, hogy meggondolta magát, nyert ügyük volt.
A miértre Scott Fitzgeraldnál találjuk a legfrappánsabb választ: „…a legtöbb amerikai. úgy gondolja, többnek kell látszania, ’fel kell fújnunk magát’, hogy elérje, amit akar. Norma Jean Baker (a későbbi Marilyn Monroe) pont ezt tette, azzal kapaszkodott fel a csúcsra, hogy eladta a testét és a lelkét a tömegeknek”. A filmben Sugarként érzékletesen megmutatja, milyen az, mikor a férfiak kivetítik fantáziálásukat egy nőre, akit valójában nem is ismernek. Meg azt is, hogy a nők hogyan tudják ezt a folyamatot generálni, ha van érzékük hozzá. Ő pedig ehhez nagyon értett. Mikor a férjek feleségük társaságában gúnyos és lekicsinylő megjegyzéseket tesznek rá, már nyert ügye van. Wilder még Bécsből és Berlinből jól ismeri ezt a világot. Sziporkázó ötletei közül, amivel ezt az örök játszmát illusztrálja, talán az egyik legikonikusabb jelenet, mikor Shell Oil Jr. (Tony Curtis) – tudva, hogy a szőkeség gazdag férjre vadászik – elcsábíttatja magát Sugar Kowalczykkal. A lány a „sheboygani konziban tanult” terápiája hatásos az impotenciájára, amivel korábban sem a balinéz táncosok, sem Freud professzor nem boldogult. Akkor hangzik el a dialógusban film címe is, mikor Sugar jazz-zenekaráról mesél, de a milliomos affektált riposzttal reagál: „Van, aki forrón szereti, magam a klasszikus zenét értékelem”. De tudjuk, a bűnöknek mindenki könnyebben tud ellenállni, ha nincs kitéve csábításának. A jazz pedig a body and soul specialistájaként, remekül ért a tudat alatti késztetések stimulálásához.
Swinges – filmes daloskönyv
Chicagóban 29 telén a gengszterek kedvükre szórhatják a pénzt cimborájuk, „Spats” Colombo mulatójában. A Speaeasy-be egy temetkezési szalonon át vezet az út, a whisky-t pedig halottaskocsik koporsójában szállítják. A swingslágereket hallgató közönséget elnézve könnyű életnek tűnhet, de nem életbiztosítás ebbe a körbe tartozni. Jobban jár, aki követendő tanácsnak tekinti az akkoriban népszerű némafilm, az 1926-os Love ‘Em and Leave ‘Em címét. Két zenészünk nem ismeri ezt a vígjátékot, de mikor véletlenül szemtanúi lesznek egy Szent Valentin-napot idéző mészárlásnak, hiába imádják a bárt, azonnal tudják, jobb lesz lelépni. Hiszen a klub tulaja, Columbo (akit egyébként Wilder – újabb poén – a Scarface brutális gengszterét alakító színésszel, George Rafttal játszat el), Capone elvét vallja, egy halott tanú ritkán tanúskodik a bíróságon. A menekülésre Sweet Sue női big bandje kínál megoldást. Miután a felvételi interjún megemlítik, hogy a Sheboygan Conservatory of Music-ban tanultak a szaxofonozni meg bőgőzni, már kezükben is a jegy az esti gyorsra, hamarosan a Syncopators-szal robognak Florida felé. Hősiesen ellenállva ideig óráig minden csábításnak. A muzsikusok társalgása a hangszerek használatáról kimerítette a stúdiók Hays kódexének minden pontját, ami felsorolta a tiltott kétértelműségeket. Az öncenzúra kódexének visszavonását máig sokan a film elsöprő sikerének tulajdonítják. A szexualitás szlengjének nagyszótára összeállítható ezekből a párbeszédekből, beleértve az addig a filmekben tabunak számító a homoszexualitást is.
De Wilder bravúrja, hogy semmi nem az itt, aminek látszik (vagy hangzik), igaz a helyszínekre is. A belső jeleneteket Hollywoodban forgatták, hogy aztán 1958. szeptember 6-án, egy szombati napon Dél Kaliforniában beköltözzön a Some Like It Hot 175 fős stábja a San Diegó-i Hotel del Coronadóba. Ez az emiatt máig kultikusan népszerű szálló „alakítja” a filmben az impozáns floridai Ritz Hotelt. „Ez a hely harminc év óta nem változott. Életre kel a múlt. Azok, akik még nem látták ezt a gyönyörű szállodát, soha nem fogják elhinni, hogy ez csak filmes valóság.” Itt rögzítették a látványos tengerparti jeleneteket, és a kibontakozó románcoknak véget vető gengsztertalálkozó eseményeit is, ahova Colombo is hivatalos. Sugar, míg várnia kell újra a következő adódó lehetőségére, még búslakodik egy jót a szálloda pazar színháztermében előadva Livingston és Malneck 1931-ea híres opuszát, az I’m Thru With Love-ot. Mert a swing az egyetlen, ami valódi a filmben. Persze egy apró csavarral. 59-ben a klubokban már a bebop az úr (megjelent Davis Kind of Blue-ja), Matty Malneck és az Oscar-díjas Adolph Deutsch viszont a rendező kérésére nosztalgikusan válogat a fehér big bandek tánczenévé szelídített szalonjazzének daloskönyvéből. Ehhez pedig bőven elég Marilyn Monroe hangfekvése.
A korabeli filmszínházakban tehát a bemutatót követően az olasz opera barátait (ez a gengsztertalálkozó fedőneve) a swingkedvelők sokasága figyeli. A Syncopators pedig utánozhatatlan érzékiséggel tudja játszani Arthur Gibbs, Joe Grey és Leo Wood 1922-es slágerét, a Runnin’ Wild-ot, a Jazz Age himnuszát a szabad szerelemről. Hiszen a lányok a szinkópák helyett inkább arra vágynak, amire Karinthy szerint minden nő, hogy imádják és eltartsák őket. Két oktáv sem kell, csak egy igazi díva magas oktánszámmal, hogy elhiggyük az 1928-as musical, a Good Boy legnagyobb slágerét, az I Wanna Be Loved By You-t. A dalt eredetileg éneklő Helen Kane miatt hívják egyébként Sugar Kane-nek a női főszereplőnket. A film nézettsége rekordokat dönt, elfogy villámgyorsan a mozi 59-es soundtrack-je, meg a filmből kimaradt dalokat bónuszként kínáló 62-es is.
Ami szavakkal elmondható a szenvedélyről, az Shakespeare-nél elolvasható. Wilder pedig nem tesz mást, csak a jazz segítségével hatásosan illusztrálja Picasso egy 23-as levelében megfogalmazott állítását: „Mindannyian tudjuk, hogy a művészet nem igazság. A művészet hazugság, amely ráébreszt bennünket az igazságra.”
De pont ezért marad örökre alapfilm a Some like it hot.
Az első rész itt olvasható:
