Francis Ford Coppola mára ikonikussá vált filmje a legendás harlemi mulatóról tökéletes látlelete a Jazz Age-nek, az amerikai életformának, a swingkorszaknak és a showbusiness-nek. Forgatása is meglehetősen noirosra sikerültt, tele váratlan fordulattal, az sem a véletlen műve, hogy több változata is ismert. A második részben a forgatás néhány eddig kevésbé ismert részletére is fény derül, meg persze az is szóba kerül, miért sorolják máig a legfontosabb jazzfilmek közé. Mindenki kedvet fog kapni, ha elolvasta, hogy újra megnézze.
Iván Csaba
Miért vonzotta mágnesként ez a téma Coppolát? Mert a Cotton Club története megmutatja a nagy álmok Amerikájának valódi arcát. A filmek szerettek hősként mesélni az erkölcsi gátakat nem ismerő bűnözőkről, akik bármit kockára tettek. Tapasztalták, hogy mindennek megvan az ára, megvehető a politikus, az ügyvéd meg a rendőr is. Corleone még arra is megtanította őket, hogy kevesebbet kell beszélőre menni a börtönbe és temetésre költeni, ha taníttatják a gyereket. Aki a törvényt alkotja, azt az alapján sosem fogják becsukni. Idővel így lettek ők bankárok, polgármesterek, befektetési tanácsadók, a nagy lapok tulajdonosai, beszálltak a film- és szórakoztatóiparba. Hiszen ki értett náluk jobban az illúziókeltéshez? A megvett bulvársajtó címoldalain már az ő luxuséletükről tudósítottak. A castingolás lényegére is hamar ráéreztek: pénzért bárkiből csinálhatnak sztárt, amiért hálás lesz. Látták Kane-t az Aranypolgárban, aki operaházat építtet tehetségtelen operaénekes feleségének, hogy garantálhassa a sikerét. Akik őket próbálták utánozni az életben, azoknak persze a pokolban is kellett tenniük egy kitérőt.
Tiszta Amerika
Rockefeller tanácsát, hogy az első millió történetét nem ajánlatos firtatni, ők értették igazán. Ezért favorizálták a zártkörű rendezvényeket, és pontosan ezt kínálta nekik 1928-ban a Harlem közepén a Cotton Club Madden fennhatósága alatt. Műsorát, a szórakoztatóipar csúcsprodukcióit együtt élvezhette itt a felső tízezer, meg a törvényen kívüliek krémje. Coppola ravaszul megmutathatja, hogy néha nehéz megkülönböztetni a rossz fiúkat és lányokat a jóktól. Dixie Dwyer (Gere egyik legjobb alakítása) mindkét térfélen játszik, egy néger zenekar fehér trombitása (tényleg ő kornettezik és zongorázik), aztán a „jazzkirályukból” filmsztárt csinálnak a gengszterek – befut Hollywoodban. Vincent, a testvére (Nicolas Cage) maffiózó, aki a rosszfiúk eszén is túl akar járni, aminek ára van. A Hines testvérpár meg épp bekerült a revübe táncosként (Gregory és Maurice), de más úton indulnának a siker felé. A filmgyár változata Dixie-re koncentrál, aki véletlenül megmenti 1920-as évek alvilágának legerőszakosabb gengsztere, „Dutch” Schultz életét, amiért zenélhet egy zártkörű partiján, majd felkerül a fizetési listájára. Bonyolultabb lesz a képlet, amikor kiderül, hogy az egyik éjjel hazakísért lány, Vera Cicero, aki mellé nem volt kedve odafeküdni, a főnöke szeretője. Kerülik egymást egy ideig, bár a kémia működne, de a lánynak esze ágában sincs jóban-rosszban osztozni, megelégszik a jóval. Nem lányregényekbe illő vallomása, hogy „18 évesen születtem”, világos beszéd, problémái megoldásához romantikus lovagok helyett sok pénzre van szüksége. Közben tombol a válság, Harlemben dúlnak a háborúk. A kornett egyszerűbb hangszer, mint az emberi lélek, túl sok a hamis hang Dixie körül. Figyeli, hogy balanszíroz a béke- és profitpárti Madden, közvetítve a rendőrség tudtával az olasz, zsidó és ír bandák között. A filmek és regények egysíkú ábrázolása helyett Coppola megmutatja a fekete alvilágot is, mert nem Tamás bátyák élnek itt, és lányaik sem Teréz anya tanítványai. Mikor a sztepptáncos Sandman Williams udvarolni próbál például az egyik Cotton Club „beauties”-nak, a tulaj zokon veszi a szabályok megsértését, de Lila Rose, a reménybeli kórista sincs elragadtatva. Érzéki adottságait nem kispályásokra akarja pazarolni, mert azokkal az „igazi” Broadway-re is eljuthat.
„Hozzuk össze újra Duke Ellington zenekarát…”
A korszak ellentmondásos a zenészek számára. A szesztilalom végeztével a mulatókban akad munka bőven, a hangosfilm megjelenése viszont a mozizenészeket kisöpörte az utcára. A swinget a revü teremtette, nem következett a jazz DNS-éből. A közönség slágereket akar hallani, az énekesek állnak a reflektorfényben. A big band megkomponált zenekari művekre specializálódik klisékkel, kevés improvizációval, amire táncolni lehet. A legfontosabb ember nem a trombitás, hanem a zongorista, aki ért a hangszereléshez. A Cotton Club színpadán írják akkor a jazztörténetet. A filmben minden elhangzó dal tisztelgés a 20-as évek zenéje előtt. Ahogy Coppola megidézi a tizenhat évesen kóristalányként a klubban kezdő, majd sztárként oda visszatérő Lena Horne-t a „Sweeter than Sweet” és „Stormy weather” interpretálásával, az maga az elegancia. Mivel Dixie Dwyer épp a harlemi reneszánsz leghíresebb produkciójára, a nevezetes Cotton Club Parade-re toppan be Hollywoodból, láthatjuk a minden bevételi rekordot megdöntő Robinson és Calloway show részleteit. A zenkart pedig akkoriban az ötletekből kifogyhatatlan Duke Ellington vezette. Komponált nyitányokat, „dzsungel” effekteket közjátékként, minden zenész az ő hangszereléseit tanulta, mivel a műsorukat élőben közvetítette a rádió. A Cotton Club nem lett volna Cutton Club Ellington nélkül. Még a klub szegregációs szabályain is enyhítettek a kedvéért. A drága belépőt és kötelező két dolláros fogyasztást bevállaló közönség előtt a mai jazzlexikonok olyan címszavai léptek fel, mint Fletcher Henderson, Chick Webb, Fats Waller, Bessie Smith, Billie Holiday és Coleman Hawkins, meg Calloway, aki hírnevét a klubba 1930-ban bevitt „Brown Sugar” című revüjének köszönhette.
Coppola Ellington bandáját akarta hallani, ahogy fénykorban szólt. Ezért történt meg a skandalum, hogy egy tapasztalt Broadway-hangszerelő a filmhez készített partitúrája (az elkészített felvételekkel együtt) a kukában landolt. Tudta, ki képes a tervét megvalósítani, előkeríttette Bob Wilbert. Lekottáztatta vele hangról hangra a megmaradt Ellington-felvételeket. Még az eredeti hangszerek beszerzésére is volt gondja. A Duke zenekarában játszó Juan Tizol harsonáját például egy zaciban véletlenül találták meg. Aztán összeszedett Los Angelestől New Yorkig tizennégy swingspecialistát, akikről tudta, hogy Duke-kal játszottak és még aktívak, vagy életüket Ellington zenéjének tanulmányozására szentelték, mint a Kaliforniából érkezett harsonás Dan Barrett. Így került a szaxofonkórusba Frank Wess (aki az 1950-es években Count Basie zenekarában is megfordult, és közreműködött First Time című Columbia-felvételen, amely Ellington és Count Basie bandájának összevetésére vállalkozott). Joe Temperley Ellington eredeti big bandjében játszott, Chuck Wilson Benny Goodman utolsó formációjának tagja volt. A harsonás kórusából Joel Helleny, Bobby Pring sok évet töltött Ellingtonnál, A veretes ritmusszekciót Mark Shane zongorista fogta össze. Igazi flow volt a felvétel – a swing ünnepe. A gyeplőt John Barry kezébe adták, aki olyan James Bond-filmek hangszerelésével teremtette meg a renoméját, mint a Goldfinger és a From Russia, With Love. A zenészek szerint a felvételek során Barry ritkán szólt közbe, de az intonáció és a ritmizálás mindig minőségibb lett, ha néha mégis megtette.
Coppola invitálását a Cotton Clubba érdemes ma is elfogadnunk, még a swing is úgy szól mint fénykorában. Ha nem jobban.
Iván Csaba cikkének első része itt olvasható: https://gramofon.hu/2024/08/02/coppolaval-a-cotton-clubban-1-resz/
