Zeneileg elsőrangú, akusztikailag is viszonylag jó minőségű kétlemezes élő felvétellel gazdagodott az Alice Coltrane-diszkográfia. Az Impulse! megjelentette a zongorista/hárfás 1971-es Carnegie Hall-koncertjének régóta esedékes teljes zeneanyagát, melyen egy igazi szupergroup tolmácsolta Alice és John Coltrane szerzeményeit.
Máté J. György
Szóbeszédekből korábban is tudtuk, hogy valahol létezik az 1971-es felvétel, de hozzáférni sehol se lehetett egészen 2018-ig, amikor a Hi Hat kiadó megjelentette egyszámos CD-jét, rajta az Africa című John Coltrane-darab feldolgozásával. További hat év kellett hozzá, hogy a teljes koncertanyag napvilágot lásson.
Alice McLeod (1937-2007), a későbbi Alice Coltrane történetét szinte minden komoly jazzrajongó ismeri: a detroiti zongorista karrierje új dimenziót kapott a tenorszaxofonossal való megismerkedése, majd házassága után. Ő játszott Coltrane utolsó két évének szinte valamennyi lemezén, így a Live at the Village Vanguard Again!-en, a Live in Japan-en és az Expression-ön. Férje 1967-ben bekövetkezett halála után pedig – a gyász érzelmi hullámvölgyéből kilábalva – részben azon munkálkodott, hogy Coltrane szellemi örökségét megóvja és terjessze.
Abban, hogy a Carnegie Hall-koncert anyaga több mint ötvenéves késéssel jutott el a hallgatókhoz, miután a házaspár zenéi iránt érdeklődő kortársak többsége valószínűleg nem él már, ahogy a lemezeiken közreműködők nagy része se érhette meg a mostani nagy pillanatot, jelentős szerepe van a kiadó és Alice Coltrane nem épp felhőtlen viszonyának. Ismereteink szerint az Impulse! tulajdonosa, az ABC nem rajongott az ötletért, hogy Alice Coltrane-t férje nélkül is publikálják. Ez az ellenszenv részben talán a korabeli jazzben gyakori szexista, macho, hímsoviniszta szemléletből, valamint abból a meggyőződésből eredt, hogy a John Coltrane zenéjét követő próbálkozások eleve halálra ítélt, meddő művészi kísérletek. Hogy az özvegy mégis szerződést köthetett férje kiadójával, az gyaníthatóan azért történt, mert ő volt a hagyaték gondnoka, tehát az ő szava döntött arról, mi és hogyan jelenhet meg a kiadatlan Coltrane-anyagok közül. Mint tudjuk, 1975-ben bontott vele szerződést az Impulse!, ezután Alice Coltrane a Warnernél jelentetett meg néhány hanganyagot.
Nem az 1971. február 21-i koncerten ismerhette meg őt a Carnegie Hall közönsége. Cosmic Music címmel már 1968. április 14-én műsort adott a híres színházban saját és férje zenéiből. Csak míg ’68-ban a gospel és az afro-amerikai vallási motívumok, addig három évvel később már a hinduista ihletettség jellemezte a fellépését. 1971-ben sikerült egy csupa nagyágyúból álló zenekarral visszatérnie a helyszínre, ezúttal egy jótékonysági koncertre, melynek bevételét a Swami Satchidananda alapította Integral Yoga Institute javára ajánlotta fel a zongorista.
Swami Satchidananda jóga guru és vallásoktató Virginia államban hozta létre független jógaiskoláját, ahol többek között a vegetariánus életmód szükségességét magyarázta követőinek. Később (1970-ben) San Franciscóban is alapított egy jógaközpontot. 1969-ben az ő beszéde nyitotta meg a woodstocki rockfesztivált. Tanai és személyes lélekvezetői gyakorlata nagy hatást gyakoroltak a férjét gyászoló Alice Coltrane-re, úgyhogy negyedik, sokak szerint legjobban sikerült albumát (Journey in Satchidananda) neki ajánlotta.
A Carnegie Hall-zenekar felállása Ornette Coleman Free Jazz című lemezét juttatta a műfajban otthonosan mozgó hallgató eszébe: ott egy dupla kvartett szólalt meg; itt is majdnem: Pharoah Sanders és Archie Shepp játszott szaxofonokon, Jimmy Garrison és Cecil McBee bőgőzött, Ed Blackwell és Clifford Jarvis dobolt. A zenekarvezető mindkét ekkori hangszerén, zongorán és hárfán megszólalt; őket Tulsi Reynolds egészítette ki tamburán, valamint Kumar Kramer harmóniumon. A John Coltrane köréhez tartozó két fafúvós közös szerepeltetése felidézte a közönség számára a páratlan, vízválasztó Ascension albumot is 1965-ből, az egyetlen lemezt, ahol Sanders és Shepp egy csapatban dolgozott. Coltrane a kvartettlemezeket követően itt egy tizenegy tagúra bővített zenekarral kísérletezett. De mindez csupán formai allúzió volt; a Carnegie Hall-koncert mindenekelőtt azzal kapcsolódott Coltrane szelleméhez, hogy a második lemezen az ő két szerzeményét dolgozták fel a hagyaték autentikus képviselői.
Egyelőre azonban maradjunk az első albumnál. Ezen két felvétel hallható az akkor vadonatúj Journey-ről, a címadó szám, valamint a Shiva-Loka, két kulcsmű, mindkettő az eredeti változatnál kétszer hosszabb időtartamban. A Journey in Satchidananda bevezetőjét követően McBee és Garrison lendíti be a voltaképpeni számot egy 6/4-es vamppel, mely valóságos mantraként szól. Egy pengetett és egy vonóval kezelt bőgő játssza a prológot. Ugyanakkor a Coltrane-özvegy keleti spirituális zene iránti fokozódó érdeklődését jelző tambura és harmónium itt kevésbé hangsúlyos, mint az alaplemezen. Maga a hárfás biztosítja a darab hangulatát hangszerének hullámmozgásra emlékeztető pompás soundjával. S míg az alaplemezen Sanders szopránon játszott, itt fuvolázik, vokalizálva és mintegy bájolássá alakítva a melódiát és a textúrát. Közben Shepp szopránon teszi hozzá a maga bluesos mondandóját.
A Shiva-Loka Carnegie-változata két szopránszaxofonnal készült: Sanders szólama hozza az örvénylést, Sheppé pedig a lágyságot, mely fokozatosan keményedik hozzá a másik fúvós szólamhoz. Mindeközben a két dobos az 5-10 évvel korábbi Elvin Jones modorában pulzál, a zenekarvezető pedig csúcsformában, egyes pillanatokban szinte ambient stílusban hárfázik. Az új, terjedelmesebb változatok legalább annyira hipnotikus erejűek, mint a stúdiófelvételek. Míg a Journey nyugodt és meditatív, a Shiva-Loka élénkebb; itt Coltrane hárfája is sokkal felkavaróbb futamokban fejezi ki üzenetét. Részben Alice Coltrane hangszerének angyalokat invokáló, éteri hangjai, részben az értő szólisták, valamint a fenséges-transzcendens repertoárdarabok biztosítják, hogy a hangverseny kvázi-szakrális jelleget öltsön.
A kiadvány második lemezén két John Coltrane-darab csendül fel új felfogásban. Az Africa eredeti, 1961-es orkesztrális változata helyett itt egy nyersebb, agresszívebb verzió szólal meg. Az Africa/Brass-on kiadott felvétel is 16 percig szólt, a Carnegie Hallban ugyanez közel 30 percessé bővült, hosszabb dob- és bőgőszólóknak is helyet biztosítva. Hasonlóképp: a Leo Alice-féle előadása is távolodik az eredeti (Infinity) kicsit pszichedelikus karakterétől, Sanders és Shepp (immár tenoron) atonalitást is visz a darabba. A második lemezen a zongorán játszó özvegynek azt sikerül bizonyítania, hogy nem csupán a transzcendens-vallásos harmóniák, hanem a hamisítatlan free jazz tolmácsolásában is ott a helye a nagyok és sűrűn emlegetettek (Cecil Taylor, Sun Ra és a többiek) között.
A teljes egészében most először megjelent 1971-es koncert (is) remek alkalom arra, hogy Alice Coltrane végre elfoglalja az őt megillető helyet a nemzetközi jazzkánonban. Ugyanez vár a műfaj más nagyszerű női előadóira is, többek között Jeanne Lee, June Tyson, Jeri Brown és Linda Sharrock énekesnőre.
(Alice Coltrane: The Carnegie Hall Concert. Impulse!, 2024)
