Kilencvenegy éves korában, a kaliforniai Bel-Air-i otthonában meghalt Quincy Jones, több mint fél évszázadon át az amerikai popzene és jazz egyik oszlopa. Elsősorban zenekarvezetőként, arranzsőrként, filmzene-szerzőként és producerként vett részt a zenei életben. Ő volt minden idők egyik legnépszerűbb albuma, Michael Jackson Thrillerjének producere.
Máté J. György
Pályáját trombitásként kezdte; később végleg félretette hangszerét, hogy teljes állásban arrangement-okat írhasson nagyzenekarok, főként Count Basie big bandje számára. A hangszerelés mellett a filmzene-komponálásba és a lemezproduceri munkába is belevágott. Az 50-es évek végén ő lett a jazz- és popszakma egyik Nagy Organizátora. Nem panaszkodhatott: művészi és üzletemberi kvalitásait, valamint óriási szorgalmát elismerések özöne kísérte – nyolcvan alkalommal jelölték Grammy-díjra és huszonnyolcszor el is nyerte a világon mindenütt tekintélyt jelentő kitüntetést. Csak néhányan vannak, akik többször kapták meg ezt az elismerést: Beyoncé harminckétszer és Solti György harmincegyszer. Akinek pedig ez nem elég, próbálja összeszámolni Jones díszdoktori címeit. Nem lesz könnyű! Kapott ilyet több nagy amerikai egyetemen (Harvard, Princeton), valamint az ország legjobb zeneiskoláiban (Juilliard, New England Conservatory, Berklee School of Music). Mindezeken túl több jelentős művészeti kitüntetés birtokosa volt, így megkapta a National Medal of Arts-ot. Quincy Jones élete tehát sikertörténet. Népszerűsége, ahogy azt jeles kollégája, Benny Carter megjegyezte, még rendkívüli tehetségét is kissé árnyékba borította.
Saját együtteseket vezetett az ’50-es évek végén és a ’60-as évek elején. Ezekkel vett fel elegáns, zeneileg kifinomult nagylemezeket, mint a Meet Betty Carter and Ray Bryant (1955), a The Swingin’ Miss ‘D’ (Dinah Washington, 1957) vagy a Genius + Soul = Jazz (Ray Charles, 1961). Hangszerelte és vezényelte továbbá Count Basie és Frank Sinatra egyik közös albumát, melyet a szakma az énekes talán legsikerültebb felvételének tart, a Sinatra at the Sands-et (1966).
Se szeri, se száma filmzenéinek, a korai The Pawnbroker-től és In Cold Blood-tól a húsz esztendővel későbbi The Color Purple-ig, illetve a ’70-es évek derekán forgatott Gyökerek (Roots) tévés minisorozatig. Producerként pedig pályája csúcsának alighanem Michael Jackson három lemezét tekinthetjük, legalábbis, ha a munkák népszerűségét vesszük alapul. Ezek: az Off the Wall, a Thriller és a Bad egyesek szerint új irányt szabtak a popzenének. Mindenekelőtt azzal, hogy miközben a mainstream rádióadók fokozatosan szegregálódtak, e lemezek egyaránt szóltak a fekete és fehér közönséghez.
Az 1933. március 14-én született jazzmuzsikusról gyermekkorában még senki se mondta volna meg, hogy óriási sikereket ér majd el a zene világában. Hamar elszakadt édesanyjától, aki mentális kezelésre szorult. A gyerekeket id. Quincy Jones nevelte tovább, egy ács, aki Chicagóban helyi maffiózóknak dolgozott. Később a két kisfiú, Quincy és Lloyd átmenetileg anyai nagyanyjukhoz került, 1943-ban azonban az apjuk ismét magához vette őket. Második felesége, Elvera nem sokat törődött a fiúk nevelésével, elég volt neki saját hat csemetéjét gondozni. A muzsikus a 2008-as The Many Lives of Q című életrajzi filmben (BBC) mesélte el, hogy tizenegy évesen az öccsével betört egy rekreációs központba – éhesek voltak, ennivaló után kutattak. Itt látott Quincy életében először egy spinétet. Mint a filmben fogalmazott, „isteni sugallatra” érintette meg a hangszert. Innentől kezdve nőtt meg érdeklődése a hangszerek és a zene iránt. Csatlakozott az iskolai zenekarhoz és kórushoz. Tizenhárom évesen rábeszélte a trombitás Clark Terryt, adjon neki néhány trombitaórát a Count Basie nagyzenekar kései műsora után. Egy évvel később kötött barátságot a két évvel idősebb Ray Charles-zal. És tizenöt évesen mutatta meg egy szerzeményét Lionel Hamptonnak, aki azon nyomban szerződtette turnézenekarába. Quincy egyetlen napot töltött a Hampton-zenekarban: másnap a vibrafonos felesége és turnémenedzsere, egy másik hölgy visszazavarta a gyereket az iskolába.
Az egyetemen csak egyetlen szemesztert töltött, mivel ösztöndíjat kapott a Berklee College of Music elődjébe, a Schillinger House-ba. 1951-ben újabb felkérést kapott Lionel Hamptontól: ezúttal két évig maradt. Trombitált és alkalmilag hangszerelt. Közben családot alapított, és megszületett kislánya, Jolie (1952). A pár azonban csak 1957-ben kötött házasságot. Az ötvenes években egy fehér bőrű asszony és egy fekete férfi házassága még botránykőnek számított. Jones később még kétszer nősült, mindkétszer fehér nőt vett feleségül.
Két év után otthagyta Hampton zenekarát, New York-ba költözött, és szabadúszó arranzsőrként dolgozott, főleg Count Basie nagyzenekara, illetve James Moody mellett. 1956-ban nagyobb turnékra indult Dizzy Gillespie csapatával. Ugyanekkor jelentette meg első saját lemezét This Is How I Feel About Jazz címmel. Nem sokkal később megérkezett az első külföldi munkaajánlat is: Párizsba hívták, hogy dolgozzon a Barclay Records számára. Kisebb megszakításokkal öt évig maradt a francia fővárosban. Párizsi tartózkodását arra is kihasználta, hogy zeneelméletet tanuljon Nadia Boulanger-nál.
Fontos állomás volt pályáján a Mercury Records-zal való szerződése 1958-ban. Ennek eredményeként rakta össze The Birth of a Band! és The Great Wide World of Quincy Jones című nagyzenekari lemezeit. Emez albumokon az ’50-es évek Count Basie Orchestrájának soundja csendült fel Jones mesteri hangszereléseivel. Ekkoriban harminc muzsikust fizetett, hogy egyben tarthassa nagyzenekarát. Ez erősen leapasztotta pénztárcáját, úgyhogy kénytelen volt eladni bizonyos szerzeményeinek kiadási jogát.
New York-ban zenei igazgató lett a Mercurynál. Nagyszerű jazz-zenészek sorát szerződtette a céghez: Dizzy Gillespie-t, Gerry Mulligant, Shirley Hornt és másokat. De a pillanat nem volt kedvező. A popzene teljes erővel hódított teret, és a jazz népszerűsége gyorsan csökkent. Jones azonnal meghallotta az idők szavát, és stílust váltott. Lesley Gore énekesnő demófelvételei például az ifjú tehetség tizenhat éves korában jutottak el a producerhez. Az It’s My Party című sláger 1963-ban egy ideig slágerlista-éllovas lett. Jones 1964-ben már alelnök volt a Mercurynál – az első fekete bőrű alelnök egy fehérek irányította lemezcégnél. Közben megírta egyik korai nagy zeneszerzői sikerét, a The Pawnbroker című film zenéjét, és otthagyva keleti parti állását Los Angelesbe költözött, hogy a film- és tévéiparban dolgozzon tovább. Ekkorra datálhatjuk sikereinek fénykorát (1974-ig). Erre az időre esett második házassága is Ulla Andersson tizenkilenc éves svéd manökennel, akitől két gyermeke született. 1974-ben váltak el. Közben a muzsikus olyan népszerű, nagyzenekari jazz-funk lemezekkel jelentkezett, mint a Walking in Space (1969) vagy az egy ideig Magyarországon is kapható Body Heat (1974). Utóbbin a funk, a soul és az R&B dominált a jazzel szemben. Jones természetesen részt vett az 1972-es chicagói Save the Children megakoncerten is, ahol big bandjével Roberta Flack-ket kísérte, majd az előadás átúszott a híres Killer Joe-ba.
Épp Mellow Madness című újabb projektjén dolgozott, amikor súlyos agyi ütőértágulat következett be nála. Két műtéten esett át, és mivel szinte biztosnak vették közeli halálát, Los Angelesben emlékkoncertet rendeztek a tiszteletére többek között Ray Charles, Sarah Vaughan és Cannonball Adderley fellépésével. Az orvosi tiltás ellenére az eseményen maga Quincy Jones is megjelent; később azt írta memoárjában, hogy mintha saját temetését nézte volna.
A nagy túlélő néhány évig kevesebbet dolgozott, viszont új házastársra talált Peggy Lipton színésznő személyében, aki két leánygyermekkel ajándékozta meg. Később mindkét gyerek a színészi pályát választotta. Ebben az időszakban kezdett Jones együtt dolgozni Michael Jacksonnal, akivel világslágereket produkált a zenepiacon. 1980-ban indította útjára saját Qwest lemezkiadóját. Első kiadványa, George Benson Give Me the Night című slágere rögtön három Grammy-díjat fialt. További kiadványai széles zenei spektrumot fogtak át. Publikálta többek között Frank Sinatra és Lena Horne énekeseket, a postpunk Joy Division zenekart és Sonny Simmons altszaxofonost. 1985-ben ő bábáskodott a USA for Africa koncerten elhangzott We Are the World felett, melyet több mint negyven sztár énekelt egyszerre. Az eseményről 2024-ben Netflix-dokumentumfilm is készült The Greatest Night in Pop címmel.
Miután egy ideig függőségi problémákkal kezeltette magát, 1989-ben a Back on the Block albummal tért vissza a zene világába. Újabb sikersorozat: a lemez hat Grammy-díjat kapott, Jones pedig az év producere lett. Egy évvel később dokumentumfilmet forgattak az életéről. Itt kollégái méltatták életművét (Listen Up: The Lives of Quincy Jones). Miután létrejött a Quincy Jones Entertainment mutimédia-vállalat, a névadó különböző sitcomok producere lett, valamint közreműködött a Vibe hip-hop magazin beindításában. 1991-ben ő volt a Montreux-ben újra összeállt Miles Davis-Gil Evans zenekar koncertjének producere. Itt ismerkedett meg Nastassja Kinski színésznővel, akinek később négy éven át élettársa volt. Tőle született meg hetedik gyermeke, Kenya Julia Miambi Sarah Jones, aki Kenya Kinski-Jones néven divatmodell lett. Ezekben az években Quincy Jones elsősorban hip-hop stílusú zenékkel foglalkozott már.
Életének utolsó szakaszában ereje nagy részét jótékonykodásra fordította. Közismert például, mennyire támogatta a fiatal vak zongoristát, Justin Kauflint. De azért régebbi önmagához is hű maradt: Qwest TV-csatornája például minőségi jazzkoncerteket és dokumentumfilmeket sugárzott. De aki alaposabban utánanéz, számos egyéb produkciójáról is megtudhat ezt-azt internetes forrásokból.
Páratlan munkabírása, sokirányú tehetsége és a korszellemmel való jó viszonya zenerajongók generációinak elismerését vívta ki. Szelleme még biztos nagyon sokáig velünk marad.
(A képeken: Quincy Jones időskori portréja – Quincy Jones, Count Basie és Frank Sinatra – Quincy Jones és Michael Jackson. Forrás: Gramofon-archív)
