Kevés zenész akad a magyar muzsikusok között, akit mindenki szívesen lát a koncertjén közreműködőként, legyen szó kamara- és népzenéről, világzenéről vagy jazzről. Egyedülálló hangszergyűjteménye miatt mindig képes egyéni ízeket hozzátenni a produkcióhoz roppant sokoldalú multiinstrumentalistaként. Ráadásul szellemes beszélgetőtárs, eredeti megfogalmazásai mindig elgondolkodtatóak. Borbély Mihállyal beszélgettünk.
Iván Csaba
Otthonosan mozogni a zenei univerzumban, minden ágát magas színvonalon művelni a gyerekkorra, a tanulmányokra és mesterekre vezethető vissza?
Talán leginkább a gyermeki kíváncsiságra, ami a mai napig él bennem, s amellyel fürkészem a világmindenség titkait. Minél többet ismerek meg belőle, rádöbbenek, hogy egyre kevesebbet tudok, s egyre alázatosabban keresem a válaszokat. Vannak egy-egy műfajnak vagy azon belüli irányzatnak specialistái, egy-egy hangszernek virtuózai, én sohasem éreztem magam ilyen értelemben élenjáró muzsikusnak, és – ez nem álszerénység – attól is messze vagyok, hogy minden ágát magas színvonalon műveljem. Engem a nagy összefüggések érdekelnek: sok műfaj, megannyi hangszer, az átjárhatóságok, a közös nevezők. Ebből aztán egyenesen következik, hogy egészen máshonnan látom a Zenét, mint sok kollégám.
ALAPVETÉSEK
„Ha fel kell tenned a kérdést, hogy mi az a jazz, sosem fogod megtudni” – Louis Armstrong állítása szellemesen fogalmazza meg a lényeget, hiszen nem az-e a jazz legfontosabb képessége megszületése első pillanatától, hogy mindent képes asszimilálni?
Véleményem szerint addig élő, eleven a jazz, amíg pontos meghatározást nem találnak rá, s meg vagyok róla győződve, hogy ha ez mégis bekövetkezne, az azt követő zene engem már nem érdekelne. Ha elolvassuk egy-egy régebbi tanulmány, szakkönyv meghatározását, rájövünk, ez az örökifjú, állandó megújulásban élő műfaj oly sok impulzust és inspirációt olvasztott már eddig is magába, hogy mire megfogalmazzák szabatos definícióját, addigra kibújik a rá aggatott ruhákból, újra és újra megváltozva, olykor megfiatalodva, máskor bölcsebbé válva, smink nélküli őszinteséggel tárva elénk arcának gödreit, ráncait, és mégis bájos vonásait, arcán hamvas üdeséggel és ironikus mosollyal tekintve azokra, akik már oly sokszor megjövendölték temetésének dátumát.
Szellemes a metafora, az örökifjúság elixírének köze lehet az improvizációhoz?
Mondhatnám, hogy a rögtönzés a jazz lényege, de mikor meghallgatok egy olyan Take 6 felvételt, amelyben egyetlen hang rögtönzés sincs, sőt, ellenkezőleg: leleményesen kitalált, bonyolult és szigorúan szerkesztett szólamok adnak ki varázslatos harmóniákat… mégis színtiszta jazz szól! De ez elmondható John Coltrane jónéhány balladafelvételének témájáról is, amelyekben olykor még variáció is alig-alig fordul elő, a jazz őszintesége, drámai hangvétele mégis szíven üt. Máskor pedig táncra perdítő ritmikája, élni akarása varázsol el. A jazz számomra egy lekiállapot, mély spirituális élmény – legprofánabb pillanataiban is.
Kihasználom, hogy kevés autentikusabb ember van, akitől megkérdezhetem, mi a különbség a komolyzenei, a népzenei és a jazzimprovizáció között?
Talán bele sem gondolunk, hogy a rögtönzés az egyik legfontosabb életjelenség, hisz alig van olyan dolog, amit kétszer ugyanúgy tennénk. Szerintem a rögtönzés a zene alapvető megnyilvánulási formája. Az írott, rögzített és többnyire ugyanúgy előadott formákat, műfajokat megelőzte az a természetes zeneiség, amely a kisgyermeket és gyakran a kezdő zenetanulót is jellemzi. Sokszor jut eszembe az a Borbély Misi, aki zeneiskolásként a feladott skálagyakorlatoktól bizony elég gyakran eltért, élvezetet találva a variációk és hibák disszonanciáiban – azt hiszem, nálam akkor kezdődött… Persze bizonyos affinitás is szükséges ehhez. Vannak nagyszerű muzsikusok, akik egyáltalán nem rögtönöznek, a zeneszerzők által megírt darabok belső szabadságában élik meg azt, amit mi egy terjedelmes improvizációban. A rögtönzés jelenléte vagy hiánya nem jelent minőségi különbséget. Ugyanakkor meggyőződésem, és számos pedagógiai kurzuson hirdetem is: legyen szó bármilyen műfajról, a rögtönzést negligáló zenei oktatás az egyik legfontosabb eszközéről mond le, rengeteg élménytől megfosztva növedékeket, tanárokat egyaránt. Tisztelet a kivételnek, amelyből szerencsére egyre több van. Talán meglepő, de a különböző műfajok improvizációs gyakorlata szerintem sokkal több azonosságot mutat, mint különbözőséget – ha az egyes műfajok stilisztikai sajátosságaival és interpretációs hagyományaival tisztában vagyunk, akkor már csak az számít, elég felszabadultak és bátrak vagyunk-e a megismerteket kreatívan használni, vagy akár újradefiniálni.
A jazz a teremtő kreativitás zenéje, egy életforma, és aki így szeret élni, az nem érzi jól magát más közegben. Az határolja be a szélesebb elfogadottságát, népszerűségét, hogy másoknak a konvenciók és kiszámíthatóság fontosabbak az életében?
A konvenciók és a kiszámíthatóság nemcsak a közönség jórészének igénye, számos zenész és tanár is csak ezek biztonságát érezve tud tevékenykedni. Emellett sok muzsikus egyszerűen fél a lehetőségtől, hogy valami másképp történik, mint ahogy azt megszokta, és ahogy tanulmányai, vagy a próbák folyamán megszilárdította. Engem vonz, sőt inspirál az esendőség, kiszámíthatatlanság, még ha ezekkel együtt nő is a rizikófaktor, vagyis olyan hibalehetőségek leselkednek ránk, amelyeket általában szeretnénk elkerülni. Emellett – ahogy már említettem – a rögtönzés igen fontos pedagógiai eszköz is. Mozart vagy Bartók műveit sokkal jobban megérti és sajátjának érzi a tanuló, ha azoknak zenei, formai eszközeit közelről vizsgálva, azokkal játszadozva, kísérletezve ismerkedhet velük, ahogy az a művészeti oktatás sok más ágában (drámapedagógia, képzőművészet) már hosszú ideje fontos módszere az oktatásnak.
SZIMPÁTIA-GYORSTESZT
Melyik az a három koncert (lehet több is), amikor felkértek a közreműködésre, és számodra is emlékezetes maradt.
Eötvös Péter Atlantisa a Nemzeti Filharmonikusokkal, amit ő maga dirigált a Kongresszusi Központban, a Saxophone Summit Michael Brecker, David Liebman és Joe Lovano közreműködésével ugyanitt, Szabados György MAKUZ, ezzel több helyen is felléptünk, és Branford Marsalis Quartet & Friends a MÜPÁ-ban.
Melyik lemezeket javasolnád, ha a te közreműködéseddel szeretne egy profi formáció jazzklasszikust megmutatni a mai hallgatóságnak?
Az egyik a Cannonball & Coltrane album lenne, ami eredetileg Cannonball Adderley Quintet in Chicago címen jelent meg, de az első cím jobban mutatja, miért erre esne a választásom. Szerepelne a listámon még a Keith Jarreth Quartet Belonging-ja és Eddie Danielstől a To Bird with Love.
Egy tanár – főleg, ha a mindenséget kutatja – mindig közvetít, szeretné megfigyeléseit megosztani, bár a mai fiatalok (és már az idősebbek is) szocializációja a tolerancia, a koncentrálókészség, a figyelemmegosztás terén nagyon nem hasonlít már az 1-2 évtizeddel ezelőttire sem. Személyes beszélgetéseken melyik filmeket és könyveket ajánlod megnézésre, olvasásra, melyekből fontos és örök értékek megismerhetők?
Biztos, hogy szerepel Weöres Sándor: A teljesség felé, Ivo Andrić: Híd a Drinán, Fábri Zoltán filmje, Az ötödik pecsét, Bacsó Pétertől A tanú és Steven Spielberg filmje, a Schindler listája.
(Borbély Mihály vitathatatlanul a magyar zenei spektrum egyik legeredetibb és legsokoldalúbb közreműködője, egy igazi – jó értelemben vett – zenei kaméleon, akivel mindenki imád játszani. Meglátásai eredetiek, megközelítései elgondolkodtatóak, ezt látni fogja mindenki, aki elolvassa majd a vele készített interjú hamarosan felkerülő második részét Is.)
A kiemelt képet Perger László készítette.
