Léteznek még fel nem fedezett árnyalatok? Nekünk most sikerült még kettőt találni a január 21-i Multichrome performanszon Szives Márton ütőhangszeres művész és Julien Klopfenstein táncművész elegyében.
Lengyel Emese
Ha azt halljuk, hogy performansz, egy olyan előadás juthat eszünkbe, ahol az előadó saját testét, jelenlétét használja fel egy absztrakt jelentést alkotva. Tán nem is tudjuk igazán megmondani, hol vannak a határai a többi művészethez képest technikailag, sőt, tartalmában sem. Westerman művészettörténész szerint „A performansz nem lehet műtárgy vagy színház, mivel a performansz csupán kérdések sora.” (Jonah Westerman, ’The Dimensions of Performance’, Performance at Tate: Into the Space of Art, Tate Research Publication, 2016.) Azonban már mindannyian találkoztunk olyan előadással, ahol tánc vagy színház volt túlsúlyban.
De amikor azt olvassuk, hogy: „Szinesztetikus performance: […] Julien Klopfenstein táncművész és Szives Márton ütőhangszeres szólista egyedülálló előadása, ahol a művésznő tradíciókat és új utakat összefűző kiállítását szólaltatják meg a hangszerek és a test nyelvén.” (Átlátszó Hang Fesztivál) Ezt nem tudtam elképzelni. Kavarogtak a fejemben a gondolatok. Zene a performanszban eddig csak kiegészítés volt. Önmagában véve is az egyik legabsztraktabb művészeti forma. Schopenhauer szerint a szubjektív metafizika képzete, Schering szerint eszme, Dahlhaus szerint érzelem és szerkezet egyszerre… Mindeközben a performansz pedig idő és a figyelem manipulálása Patsy Rosenburg szerint. A fesztiválhoz képest is egy igen merész dolog.
Az Átlátszó Hang minden évben olyan újzenei előadásokat gyűjt össze, melyeket még itthon nem vagy csak ritkán láthat a közönség. „Az átláthatóság az újzenében arra vonatkozik, hogy a közönség a koncertek előtt vagy közben interaktív műhelymunkákon és előadásokon vehet részt […], az átláthatóság utalhat olyan darabokra is, amelyeknél egyszerre van jelen a hallható és a vizuális réteg” – olvasható a programsorozat honlapján. Most ez az „átlátás” a színek jegyében telt. Polychrome a fesztivál idei alneve, melyben a Multichrome talán még egy csavart hoz: még több szín. Szivesnek és Klopfensteinnek ez az első együttműködése, ráadásul most Keserü Ilonát, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas festőművészt is maguk mellé invitálják, bátor dolog.
Keserü Ilona kiállítását három részre osztotta a Műcsarnok: Az első szoba a Tiszteletadás, ahol barátokra, mesterekre emlékezett. A második szobában Vidovszky Lászlóval közös alkotásuk, a Hang-szín-tér fogadott minket, egy teremnyi búgó színes oszlop, elvarázsolt erdő. Itt le is cövekeltünk, hiszen a kerekerdő közepén ott bolyongott Julien: meg-megállt, eltévedt, kígyózó mozdulatai érzékin és kecsesen épphogy kikerülték a „fákat”. Gyönyörű fényképek készültek, de már haladtunk is tovább, következett a harmadik szoba, ahol a művésznő saját magára reflektált: Hommage. Míg a kinti elő-performansz folytatódott, volt idő végigtekinteni a festményeken. Mindig az az érzésem, hogy Keserü képei olyan új színeket használnak, miket mások még nem, mintha mindig új színeket fedeznék fel bennük. A terem közepén félkörben a fekete székek lassan közönségre találtak: teltház volt.
Dargay Marcell nyitotta meg a koncertet: a előadás is három részből fog állni, mint mondta. Az első résznek az előadók a következő mottót adták: „arról, hogy az ember hogyan gabalyodik bele a saját személyiségébe”. Vártam az igért interaktív „bemelegítést”, játékot, de sajnos most elmaradt. Szives Márton csupa olyan vibrafon-darabot hozott, melyet vagy neki írtak, vagy valamilyen módon régebben bemutathatott. Most attacca játszotta őket, míg Julien Klopfenstein egy teljes táncelőadást épített rájuk. Huszár Lajos Toccataja és Dubrovay László Lamentje vezették fel a koncertet: megtörtént a tiszteletadás. E két szerző egymás után olyan volt, mintha az introvertáltság és az extrovertáltság összes színét egy festményen látnánk. Julien lassú mozgása az ébredő emberre emlékeztetett. Aztán hirtelen a hangszernél termett, ahonnan egy végtelen hosszú piros fonalat tekert magára Molnár Viktor hangszínjátékkal teli művére (Sketches from 3 worlds): önmagába gabalyodott az ember. De csak addig, amíg Szives pergődob szólója (David Reeves: War Drum Peace Drum) nem késztette törzsi dühöngésre. Üdítő folt volt a könnyed ritmusok sorozata a harmóniák után, Szives keze alatt a pergődob is dallamhangszerré vált. Klopfenstein lihegett, kifáradt, szabadulni akart piros kötelékeitől, de kecsessége emberfeletti maradt. Tökéletesen illeszkedtek a művek és a tánc: nem azt éreztük, hogy performanszon vagyunk, hanem hogy egy kortárs táncelőadáson, melyhez Keserü Ilona tervezte a díszleteket. Ekkor felcsendült Bach B-dúr partitájának Gigue-je, mint egy feloldás, és a magába gabalyodott táncos megszabadult minden kötöttségtől. Örömtánca szépen tükrözte Bach felszabadultságát.
Második rész következett: „arról, hogy a teremtéshez képest az ember problémái milyen kicsik” – mesélte Dargay Marcell. Szives szóló instrumentális performanszokkal készült nekünk: újabb olyan jelentése a szónak, melyről még nem is hallottunk. Első mű Szivesnek és a Bartók Rádió műsorvezetőjének, Bánkövi Gyula zeneszerzőnek a közös elektroakusztikus szerzeménye: Arcus in Aeternum – Híd a végtelenbe. Egy robbanás tört ki a hangszórókból körülöttünk, s Szives milliónyi színes pingponglabdát szórt a vibrafonra: mintha kis részecskék kakofóniáját hallgatnánk az Ősrobbanás után. S igen, szép lassan ki is bontakozott előttünk ebből az Élet, az emberi munka monotonitása, s végén egy furcsa megváltás. Érdekes játék, ahol a zenész nem csak zenész, kicsit színész is gesztusokkal, mozgással, pingponglabdákkal. Sőt, mint megtudtuk, Bánkövi az elektronikát, Szives pedig a vibrafon részt írta – így zeneszerző is. A közönség kuncogva, gyermeki lelkesedéssel kapkodta fel a labdákat, s dobálta a hangszerre Szives utasítására. Önkénytelenül is megtörtént az aktív bevonódás, a performanszok áhítatott szent grálja.
Mi a közös a terroristában, a papban és a DJ-ben? Egy mondat: Kezeket a magasba! Gryllus Samu műve ezzel a címmel érkezett, ahol Szives egy háromosztatú színdarabot varázsolt elénk ODD-ballokkal. (Nézzenek utána, olyan labdák, amik ha pattannak vagy ütik őket, számítógépen keresztül mindenféle hangot adnak ki!). Itt a zenész még inkább performer: együtt játszik a közönséggel, gesztikulál, zsonglőrködik, zenél, bevonja őket. Ha a zene és a performansz össze tud olvadni szervesen, itt megtörtént. A labdák már nem csak hangszerek voltak, hanem az előadónak a hangja. A gesztusok, a lépések, a mozdulatok és ez által a generált hangok is egy „hangszert” képezte, nem csak egymás mellett éltek. Ez tehát az instrumentális performansz meghatározása?
De zárlatként az előadó egy újabb jelentéssel ajándékozta meg a közönséget. Egy japán pergődob szólóra váltott: Shin-ichiro Ikebe The snare grwols and he flies című műve egy japán szójátékra rímel: a pergő zúgása olyan, mintha a légy szálldosna. Itt nyert teljes értelmet az instrumentális performansz előttünk. Zene, hangszeres előadás és színészkedés egyként mesélte el az emberiség legősibb drámáját: berepült egy légy a szobába, s nem lehet leütni. A közönség együtt izgult és nevetett Szivessel, miközben egy zenei előadást láttak, egy teljesen végigkomponált művet.
Mozgás, zene, interakció volt mindez, olyan energiával, ami az első pillanattól kezdve magával ragadta a jelenlevőket, olyan hangszínekkel, melyeket más még nem használt. Ekkor következett a harmadik „szoba”: önreflexió. Szives és Klopfenstein közös, a képekre, labdákra, színekre, festményekre reagáló rövid improvizációval koronázták az előadást. Háromszor tapsolták vissza őket. Háromszor hajoltak meg előttünk azok az új színek, amiket más még nem használt, amiket még más nem fedezett fel, csak most mi, s reméljük, egyre többen.
Fotók: Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál/ Valuska Gábor
