„Itt megtisztul a lélek”. Így kezdi E-dúr áriáját Sarastro Mozart közismert remekében (Fischer Sándor magyar szövegével), és ilyesmit rendkívül ritkán élhetünk meg saját élet-tapasztalatként. Eme kivételes alkalmak között is kitüntető hely jut az idén tízéves Fesztivál Akadémia Budapest (FAB) második téli fesztiváljának, amelyre Lillafüreden került sor január végén.
Fittler Katalin
A nyári koncert-ínség idején azonnal kiderült: több mint életképes a FAB ötlete – amely azóta sokfunkciós projekt-gyűjteménnyé bővült. A rendezvények híre gyorsan terjedt, és ennek megfelelően az érdeklődők is a világ mind több helyéről érkeztek Budapestre. A „terjeszkedés” további variánsát jelentette a fővároson kívüli rendezvényhelyszínek bevonása – ezek sorát tavaly a lillafüredi Palotaszálló nyitotta, háromnapos téli fesztivállal. A Winterfest fogadtatása oly mértékben kedvező volt, hogy máris folytatódott a tér- és időhódítás: tavasszal (májusban) Lendvajakabfán kerül megrendezésre – a Sülyi Péter alapította, őrségi Virágzás Napjai hagyományát követve – az első Springfest.
A Winterfest komplex „élménycsomag”. Lillafüred, a táj biztosítja a látványélményt, a Kastélyszálló (osztályon felüli személyzetével) a kényeztetés korszerű lehetőségeivel (wellness, stb.) tetézi a minden igényt kielégítő gasztronómiai kínálatot – s ami a legfontosabb: a szem-szájnak ingerén túl a kulturális érdeklődés is különlegességekhez jut. Kamarazene – másképp. Szalon-környezetben, oldott légkörben, de mégsem csupán a felelevenített házimuzsikálás új helyszíneként, hanem egykori híres-nevezetes szalonok légkörét idézve, ahol a kor (leg)rangos(abb) művészei léptek fel, s a nézők-hallgatók testközelből élvezhették a kulturális élet eme pezsgését. Régi gyakorlat – ám nem retrográd módon: a technikai lehetőségek kiaknázásával (kivetítők), ugyanakkor tartózkodva a (ki)hangosításnak azoktól az eszközeitől, amelyeket az idők folyamán rendkívül megnőtt termek (avagy szabadterek) tettek szükségessé. Feltételezem: az előadók számára is sajátos feladatot jelent az ilyesfajta tér-változatokhoz való alkalmazkodás. Mert könnyű „bejátszani” a teret (erősítők nélkül is), viszont megnő a lehetősége annak a „testközeli” beszédszerű zenélésnek, amellyel a közeli hallgatósághoz fordulnak. A halk tónus intenzitása fokozza a személyesség élményszerűségét. A fotelekben elhelyezkedő közönségnek minden tagja úgy érezheti: neki játszanak a művészek. Hogy ez korántsem „belemagyarázás”, annak ékes bizonysága a kialakult atmoszféra: nemcsak a Bükkszenti teremben, hanem a bárban tartott rendezvények fegyelmezett-figyelő légköre. Ingmar Bergman Varázsfuvola-filmjének közönség-reflexiókat rögzítő, emlékezetes felvételeihez hasonló pillanatképek sokaságát lehetett volna rögzíteni – vagy akár egy-egy mű-folyamat egészét a hallgatóság „tükrében”. A fegyelem önkéntes volt – még koktélos-pohárral a kézben is! Mobiltelefon elenyésző mennyiségben éreztette jelenlétét, ellentétben olyan nagytermi rendezvényekkel, ahol akár több alkalommal is külön felhívják a figyelmet a telefonok kikapcsolására. A figyelem pedig nemcsak önkéntes volt, hanem egyszersmind odaadó is – az arckifejezéseken túl abban is érződött ez, hogy a kommersz-taps örvendetesen differenciálódott. Nemcsak dinamikában (intenzitásban), nemcsak terjedelmét tekintve, hanem – és talán ez a legdifferenciáltabb mérce – abban is, hogy az utolsó hang lecsengését követően mikor csattant össze az első tenyérpár. És ne hagyjuk említés nélkül: a többségükben művész-családok gyermekei elismerésre méltóan illeszkedtek ebbe a világba.
A rendezvények légköréhez hozzájárult az a körülmény is, hogy a közönség jelentős részét a „kastélylakók” jelentették. Mámorító érzés lesétálni a szobából az aktuális rendezvény-helyszínre, útközben találkozni barátokkal-ismerősökkel, helyet keresni és találni (a személyzet figyelmes-készséges munkája zökkenőmentessé – és egyúttal stresszmentessé – tette ezt az utolsó pillanatban érkezők számára is). Átértékelődött az idő-fogalmunk, és főképp az idő-érzetünk. Ebben a zavaró tényezőktől, problémáktól mentes („zárt”) világban úgy érezhettük: mindenre jut idő. Pedig a programok sűrűn követték egymást, voltaképp úgy kellett lopni időt („tempo rubato”) egy-egy szabad-programra, a köd felszálltával rövid sétára a gyönyörű környezetben, avagy házon belül wellness-kényeztetésre. Test és lélek összhangja, a barátinak érzett közösségi légkör, amelynek sajátos báját adta a művészekkel való „összezártság”, a korántsem tolakodó ismertség- és kapcsolatmorzsák sokasága. A közös élmények ereje és hatása. Ugyanakkor hangsúlyozni kell: korántsem valamiféle „kellemes” zenei kikapcsolódást kínált a program: mélységek és magasságok között vezettek biztos kézzel az előadók, olyan élmény-készletet kínálva, amely mindenki számára tartogatott újdonságokat, felfedeznivalókat – és nemegyszer új kontextusba helyezhettük a korábban meglévő ismeretanyagot.
Történt mindez péntek estétől vasárnap kora délutánig – ami így utólag egyszerre tűnik rövidnek (fájó volt a búcsú) és az élményeket tekintve terjedelmesnek. Könnyű volt hozzászokni a koncertek előtt az „aperitif” műsorszámokhoz (ráhangoló mottók), és az egymást követő, tematikailag különböző két esti rendezvényhez is. A változatosság – miként mondás tartja – gyönyörködtet, ezt tapasztaltuk az irodalmi, a zenetörténeti (elméleti) tudnivalókat közlő előadások és a koncertek során. Utólag úgy tűnik: jobban-arányosabban talán nem is lehetett volna ennyi élményforrást elrendezni (legfeljebb a szombat esti – egyébként remek – Kávéházi cigányzene program feszítette túl a nap élményeinek skáláját, éppen a hirtelen „oldás” irányába).
A rendezvénysorozat kezdetén Vecsey Ferenc Valse triste-je csendült fel, Kelemen Barnabás és Vígh Andrea tolmácsolásában. A hárfa-hang különleges atmoszférát varázsolt -nem véletlen, hogy a vasárnapi program nyitányaként is felcsendült hangja (Massenet: Meditáció, Kokas Katalin és Vigh Andrea előadásában). A szombat esti program mottójaként – talán visszautalva az előző esti Bach-programra – Telemann zenéjét idézte Kelemen Barnabás és partnereként furulyán Eredics Salamon, akinek jellemzőbb zenei világát is felidézték, amikor a Drako kólót játszották, fergeteges virtuozitással (majd másnap is, a záró zenei blokk bónusz-számaként).
A FAB visszatérő színész-vendége, Bezerédi Zoltán Bagatelle című verses előadásával, stimulálta a hallgatóság gondolati aktivitását – utána nagy élményt jelentett Schönberg: Megdicsőült éj című vonós-szextettje. S akinek ennyi jó kevés, komplex Bach-élményt kapott a házigazda tisztét is betöltő Mácsai János rövid előadásából, melyben Bach és a számmisztika rejtélyébe adott betekintést, majd a Kelemen-házaspár által megszólaltatott kétszólamú invenciókból – az est megkoronázását a Chaconne jelentette, Kelemen Barnabás lenyűgöző tolmácsolásában. A vasárnap délelőtti program (Clara és Fanny címmel) zeneszerzőként villantotta fel Clara Schumann alakját (Három románc, No. 1, Benkócs Tamás- fagott, José Gallardo – zongora), majd a Mendelssohn-testvérpár alakját vázolta fel levélrészletek alapján Mácsai János, utána Mendelssohn a-moll vonósnégyese csendült fel (Kelemen Gáspár, Kelemen Barnabás, Nora Romanoff-Schwarzberg, Kokas Dóra).
A fesztivál katartikus élményét a Kertész Imre Intézet produkciójában színházi előadás jelentette. Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért című könyvének adaptációját (dramaturg: Ugron Zsolna) megrendítő volt végigélni a hatást elmélyítő zenékkel, a Kelemen-házaspár, valamint Eredics Salamon (harmonika), Eredics Dávid (klarinét) és Lukács Miklós (cimbalom) tolmácsolásában. Aki először látta-hallotta, megtanulhatta a színész Szabó Sebestyén László nevét, partnere, a FAB rendezvényeken gyakran szereplő Kelemen Hanna pedig ezúttal énekével adott maradandó élményt. Átélhettük, ahogyan a szavakba már nem foglalható dallamként jut kifejezésre (az idegen nyelvű szöveg további hatás-áttételt jelent). A szombat esti koncert közönsége az est második részében kapott új impulzust: Mácsai János Márai Sándor írásának felolvasásával vezette be a kései Beethoven-kvartettet (op. 132). „Kerülőúton” jutottunk el idáig – kezdve Mozart: Kis éji zenéjével, némiképp rendhagyó előadásban, amennyiben a közismert zenei anyagot néha (szokatlanul és váratlanul) díszítésekkel látták el. Aztán vonós-parádé, ráhangolásként a vasárnap délelőtti francia műsorra, benne Debussy Szonátájával, amelyben szólistaként remekelt Fenyő László.
Vasárnap Massenet: Meditációja után „Dessert aʾla france” címmel gyönyörködtünk Debussy, Ravel és Gershwin zenéjében, miközben műsorvezetőként Mácsai János a szerzők közötti kölcsönhatásokat is feltérképezte a hallgatóságnak. A koncerttermekben ritkán felcsendülő – felvételekről inkább ismert – Szakrális és profán táncok hangsúlyosan irányította a figyelmet a hárfás kamarazenére (Vígh Andrea – hárfa, Kelemen Barnabás és Gáspár – hegedű, Kokas Katalin – brácsa, Fenyő László – gordonka), nagy élményt jelentett Ravel Szonátája a „Kokas-lányok” hatásos tolmácsolásában, majd az előző késő esti műsor rögtönzött epizódjaként előlegezett Summertime következett, ezúttal José Gallardo zongorakíséretével, Kelemen Hanna hangján. A befejező műsorszám ismét Ravel-mű volt, a hegedű-zongora szonátával zárta a francia estet Kelemen Barnabás és José Gallardo.
Elszomorítóan gyorsan következett erre a műsorra a záróprogram, miszerint „Jó ebédhez…”. A cím jogos, igaz – nekem mégis Pernye András példája jutott eszembe, aki azt mondta, hogy ő nem tud zenés helyen ebédelni. Ha jó a zene, akkor azért, ha pedig… Nos, e tekintetben is körültekintő volt a szervezés: a svédasztal szüneteltetését kérték „A magyar cigányzene útja” blokk idején, hogy edény-zörejek ne zavarják a kompozíciókat. Amikor ifj. Sárközy Lajos az előző este is szerepelt zenekarával mintegy „reflektált” az elhangzott zeneszámokra, majd a műsorban feltüntetett programot követően igyekezett feledtetni a közelgő búcsút a – minden szempontból – elégedett jelenlévőkkel, lassan úgy érezhettük, hogy telítődtünk.
Szív, fül – ennyit foghatott magába. Sajátunkként ezzel a sokáig emlékezetes élmény-csomaggal hagytuk el a Palotaszállót, ki-ki a folytatást tervezve. Lendvajakabfán, avagy Budapesten.
(Winterfest – a Fesztivál Akadémia Budapest téli fesztiválja. Lillafüred, január 24-26.)
A kiemelt képen Vigh Andrea és Kelemen Barnabás (fotó: Rogosz Péter), az alsó képen a helyszín, a lillafüredi Palota Szálló különleges nézetben (fotó: Horváth Csongor)
