Le donne di Giacomo – ezzel a címmel hirdette legújabb szcenikus produkcióját a Budafoki Dohnányi Zenekar. A Puccini-operák rajongói ezúttal a szerzőhöz is közelebb kerülhettek a keret-történet jóvoltából. Az alkotási folyamat résztvevői is nők (Garajszki Margit – rendező, Turcsányi Ildikó – ötletgazda, dramaturg, Árva Nóra – díszlet- és jelmeztervező, Albert Réka Lilla – koreográfus), maguk is Puccini-rajongók, akik szívesen invitálták meg a lélek színpadára a szerzőt és néhány nőalakját (velük beavató interjút olvashattunk a Hangolóban). Néhányat, mert mindenki nem fért volna bele a műsorba. A Müpa műsorlapja további közreműködőkről értesít: eszerint írta: Turcsányi Ildikó, dramaturg: Tóth Kata, rendezőasszisztens: Máté Martina, zenei munkatárs: Baja Mónika.
Fittler Katalin
Fikció és valóság – napjaink embere számára egyaránt természetes velejárói az életnek, s így a művészeteknek is. A keret-történet tudatosan a Bohéméletre hajaz: a viharban bekopogtat a szerzőhöz egy ismeretlen hölgy, Donna, aki kezdetben úgy tesz, mint aki nem tudja, ki adott neki menedéket, majd egyre beavatottabban társalog vele felidézett operai nőalakjairól, akik rendre megjelennek a színpadon. Különleges zenei utazás részesei lehetünk, betekintve Puccini életébe, pontosabban, szembesülve azzal, hogy mennyire a színpad jelentette számára az élet, az alkotás lényegét. Erre a zenecentrikusságra utal a látvány: a partitúra-oldalak korántsem csupán tapéták! És a szereplők rendre egy kottásfalú zenedobozból lépnek elő, ami újfent hangsúlyozza a zene-centrizmus rétegezettségét.
Az operák női szereplőiről beszélgetnek, ami egyrészt Puccini gondolatai megosztására kínál lehetőséget, másrészt Donna „hangosan gondolkodik” a karakterekről, ezáltal a nézők-hallgatók gondolatait, meglátásait is inspirálja. A zeneszerzőt Adorjáni Bálint személyesítette meg, Donnaként Menczel Andrea volt a partnere. A lényeg persze a zene, az operarészletek, amelyek így más hatást keltenek, mint valami áriaesten. Annál is inkább, mivel nem mindig csupán a „best of” melódiák csendülnek fel. Mimi az első találkozás jelenetében, Musetta, Tosca, Pillangókisasszony, Turandot és Liu. Természetesen nem „légüres térben” jelennek meg, látjuk-halljuk Scarpiát is – és aligha képzelhető el Puccini-válogatás Kalaf nélkül! Sajnos, úgy tűnik, újabban mikroportok nélkül nem képzelhető el színpadi produkció a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben – pedig a kiváló operaénekesek számára vélhetően nem lett volna megoldhatatlan feladat a kitűnő akusztikájú terem „beéneklése”. Erősítés nélkül közvetlenebbnek hatott volna az élmény…
Puccini nőalakjait Miksch Adrienn, Rácz Rita és Sáfár Orsolya keltette életre, partnereiket Michal Lehotský, Ódor Botond és Fokanov Anatolij alakította. Albert Réka Lilla társulata, az ARLtistic Dance Company nemcsak vizuális élményt jelentett, hanem inspiráló vezetőnek bizonyult a női lelkek útvesztőiben. Láthatatlanul, ám annál jelentősebb szerepet töltött be a Budafoki Dohnányi Zenekar Hollerung Gábor vezényletével, és – szemben az áriaestekkel – az operai hatást fokozta a Budapesti Akadémiai Kórustársaság közreműködése. Gondos tervezésre vallott, hogy az olasz szövegek magyar feliratozása tökéletesen követhetővé tette az egyes részleteket, legfeljebb azt lehetett hiányolni, hogy a mindkét rész bevezető zenekari anyagánál nem tájékoztattak az egyébként kevéssé ismert részletek „lelőhelyéről” (aki elolvasta a Hangoló című magazin interjú-sorozatát, közelebb került a „megfejtéshez”).
Ebben a tálalásban korántsem csupán újrahallgattuk a kedvelt melódiákat, hanem aktív figyelemmel afféle rendhagyó „megérthető zene” előadás részesei lehettünk, ahol az operadramaturgia, a jellemformálás rejtelmeibe kaptunk betekintést. Szép este volt, igazi ajándék – egyszeri meglepetés, ami viszont azért sajnálatos, mert a produkcióba fektetett energia így korántsem rentábilis. Vagy reménykedhetünk abban, hogy „lesz még nőnap a világon…”?
