„Semmi nem garantálja, hogy képes vagy örök dolgokat teremteni, de élvezheted a perceket, miközben megpróbálod” Damien Chazelle
Iván Csaba írása
Wim Wenders Lisszaboni történetében egy hangmérnök profi felszerelésével a város hangképes profiljának megörökítésébe kezd. Kiderül, a forgalom tipikus zajából, harangzúgásból és szirénahangból egy metropolisz portréja érzékletesen „megfesthető”. Damien Chazelle már a címmel – La La Land – jelzi, hogy az ötletet továbbgondolta, csak ő abból indul ki, hogy minden városnak karakteres, csak rá jellemző zenei arculata is van. Mivel kedvenc városába invitál meg minket, ahol láthatóan otthonosan mozog – miközben elmesél egy történetet – egyszerre kapunk egy hangképet a városról meg a filmtörténetből, elvégre Hollywoodban járunk. Központi szerepet szán ebben a jazznek, ezért érdemes feltenni azt a kérdést, ami a 16-ban debütált mozi kritikáiból többnyire kimaradt: jót vagy rosszat tett ezzel a műfajnak? A kommentelők hada e témában láthatóan máig megosztott, a kérdésre másként válaszol a mozi- és a jazzkedvelő néző. Most megpróbálunk választ keresni ennek okára.
Mi jut eszünkbe Los Angelesről, ha nincsenek erdőtüzek? Akinél a zene előtt van a hashtag, annak a Hollywood Bowl, a Whisky a Go Go vagy a Troubadour. A filmkedvelőknek Tarantino meg Colombo, a turistáknak többnyire az Universal vagy a Walt Disney Stúdió és a Walk of Fame sétány, bizony, ezt a metropoliszt a filmipar teremtette és egyben saját képére is formálta. A turista rituálék leghatásosabb mágnese, hogy az emberek imádnak szelfizni nevezetes filmhelyszínek előtt. A Kaliforniai álom egy ravaszul megtervezett cinema-sightseeing – is, miközben forgatókönyvírók mesélnek két fiatalról, akik Hollywood nevű dzsungelben próbálnak felfelé kapaszkodni. Dolan pincérnőként a filmszínészi karrierre gyúr, meghallgatásokra jár, és bandázik a barátnőivel. Az ő életének illusztrálásához a színházi musical speciális funkcionális zenéje az ideális. Justin Hurwitz, aki Chazelle évfolyamtársa volt a Harvardon, ehhez remekül ért. Olyan zenéket komponál, ami rásegít a látványra, de nem tolakszik a reflektorfénybe, akkor jó igazán, ha észre sem vesszük. A zenére komponált képek – Linus Sandgren operatőri leleménye – felkínálja a nézőnek, hogy a koreográfia részese legyen, szalagavató műsorok kimeríthetetlen forrásai ezek a jelenetek. Pont ez kell Mia zenés portréjához, egy csillagvizsgálóból az illúziók álomvilágába áttáncoló duettjei ezért hatásosak. A filmmusical történetének látványos koreográfiáit idézi meg az értőknek ravaszul egy-egy jelenet: felbukkan zenei hang-képekkel az 52-es a Singin’ in a Rain, az 57-es Funny Face, a West Side Story 61-ből, idéznek A rochefort-i kisasszonyokból (67-es), de bekerült utalásként és tisztelgésül a 78-as Grease, Luhrmann Moulin Rouge!-ának egy jelenete, meg Lars von Trier Dancer In The Darkja is. A rendező nyertes pozícióból indulhat, hiszen ő „osztja a lapokat”, hazai pályán játszik, mesél egy szerelmes történetet, amiben LA és a jazz, a rendező két örök szerelme is főszerepet játszik. Egy profi képíró exkluzív vallomása a musical nyelvén kedvenc városáról, pazar kiállítású a film, élete helyszínei a kulisszák, csak azt kellett eldöntenie, melyik előtt játssza, énekelje és táncolja el a történetét Ryan Gosling és Emma Stone. Társterapeuták szerint két nőbe (férfibe) beleszeretni eleve rossz ómen, a script íróknak elemben aranybánya, mert előbb-utóbb felbukkan a féltékenység, borítékolható a konfliktus, kínálja magát egy hatásos melodrámai befejezés.
Swing hollywoodi módra
Chazelle rutinosan írt abból egy kiváló forgatót, ahogy egymásba botlanak ők ketten – a film szereti a sorsszerű véletleneket – a leendő színésznő és a zenész a városba bevezető felüljárón araszolva, éjszaka egy bárban, később pedig egy partin. Remek jelenet, ahogy a lányt becsalogatja éjszaka az utcáról egy tétova zongorafutam, bent földbe gyökerezett lábbal hallgatja a pianista játékát, aki megmutatja, hogy lesz egy szentimentális dalból Monk és Count Basie reminiszcencia. Itt érezzük, hogy a jazz, az apai „örökség”, az egyetlen echte amerikai zenei „szabadalom” mit jelent Chazelle-nek. Még a fények is kialszanak Mia lelki szemei előtt, csak egy reflektor világítja meg a zongoristát, mint egy koncerten. A zenei metamorfózis a lányt elbűvöli, elindul felé rajongó pillantással, miközben munkaadója, aki kevésbé fogékony a katarzisra, ha nem az általa jóváhagyott „listáról” játszik az előkelő étterem vendégeinek, épp kirúgja az állásából. A zenésszé válás pokoli próbatételeiről elkészítette az ikonikussá vált Whiplasht 14-ben, amibe beleírta saját dobos élete emberpróbáló tapasztalatait. Apjától hallotta, aki megfertőzte a rajongással, hogy indult hódító útjára Luisianából Chicago felé a jazz, miközben a mozgókép találmánya még épp csak megérkezett Európából. A stúdiók villámgyorsan a maguk képére formálták, és a picturedome Los Angekes-i fellegváraiban csak a hangrögzítésre vártak, hogy főszerepet oszthassanak Amerika népzenéjének. A jazz és a hangosfilm ószövetségi történetében a bűnbeesés a Jazzénekes leforgatása volt, az első – valójában csak félig – hangos film elkészítése. Azóta a filmnyelv frazeológiáját másként tanítják, a tematikában pedig garantált siker a híres zenészek életrajzának megfilmesítése. LA-ben nem kerestek vakcinát a jazz vírusa ellen, a filmgyárakban annyira elterjedt a „fertőzés”, hogy a korai biopicek mellett a Casablancától a Chaplin karakteréből épített Colombo sorozatig dramaturgiai szerepe van.
A két fiatal beszélgetéseinek kulcshelyszíne a Lighthouse Café, ahol melodramatikus musical három komponensét ideális koktélként „szolgálhatja fel” a rendező, miközben Mia és Seb világmegváltó terveiket osztja meg egymással a kék ködökben lebegő geekek és laza keep smilingerek mellett üldögélve. Pont egymásra van szükségük. Arról mesél Chazelle, hogy nem csak egy sikeres férfi mögött áll mindig egy ambiciózus nő (és állítólag mögötte meg a felesége), de a feminista hiedelmek dacára ez nők esetében is gyakran ez a helyzet. Seb beszéli rá a lányt, hogy írja meg maga a szövegeket, amiket elmondhat a meghallgatásokon, állítson össze egy önálló produkciót, hogy eljöhessen egyszer a pult mögül. A pianista pedig – mikor a fontos cameo szerepben előlopakodó „Grammy” gyűjtögető John Legend felé nyújtja a bűnbeesés „almáját” – a funk sablonos zene, de jól lehet vele „kaszálni” – előbb elcsábul, de aztán részben Mia rosszalló pillantásai miatt visszaül a bárzongora mellé. Ki a legfontosabb partner az életünkben? Aki mellett motiváltabbak leszünk, a képességeinket, tehetségünket latba vetve bátrabban felvállalunk komoly kihívásokat, aki mellett igényesebbek leszünk magunkkal szemben. Egy tehetséges ember a színészek és zenészek közt se mondjon le az álmairól. Itt az ideje, hogy feltegyük az ominózus kérdést, amire a bevezetésben céloztam. Jót tett-e ez a film a jazz népszerűségének? Aki musicalként nézte, annak eszébe sem jut ez a kérdés. Chazelle talán apai örökségként tipikus jazzdemagóg. Seb „toronybéli” eszmefuttatásában az alapvetés, hogy a jazz (tetsz)halott, az utolsó órában a hozzá hasonló virrasztók képesek csak a feltámasztására. Az (in)fúziós kísérletek, a computer generálta elektronikus hangzás többet ártottak neki, mint használtak, mert pont a spontán rögtönzést tűntette el rafináltan, ami az ősenergiák hordozója. Ezért szerinte a jazztradíciók reneszánszára lenne szükség. A természetgyógyászattal is kacérkodó zeneértők régóta állítják, ami nem „ölte meg” a jazzt, az erősebbé tette. Ahogy egy gyerekrajzot Warhol virtuóz ötleteikkel szecessziós indadzsungellé tudott varázsolni, egy gyerekdal és egy harmatos kuplé jazzstandard lehet a jazzmágusok kezében. Chazelle Charlie Parker és Monk mellé teszi le a zsetont, a jazz legjobbjai mindig a szellemes és bravúros adaptálás mesterei voltak, a metamorfózis mágusai. Hiszen sem a latin zene, sem a rap vagy hip-hop – amitől sokan féltették – nem ártott meg neki. A Sznobok könyvét Thackeray a puristák köréről is megírhatta volna, akik lecövekeltek a New Orleans-i a ragtime vagy dixie mellett, mások szerint Kansas vagy Chicago a végállomás, vagyis a swing, a bebop és a free hívei pedig egyenesen úgy tartják, hogy a jazzt csak a kiválasztott kevesek „érthetik”. LA-t gyakran modern Pompei-ként emlegették, nagy ívben lesajnálták a keleti parton élő muzsikusok a kaliforniai „lightos” west coast-ot, ami miatt a bűnös városok sorsára jutnak előbb-utóbb.
Epilógus, avagy Monkestra
Chazelle meggyőződése, hogy ez a város mindenkit megtanít arra, hogy az illúzió és a valóság könnyedén összetéveszthető, ezért mindig kéz a kézben járnak kiábrándultsággal. A jazz jövőjéről a rendezőnek karakteres a véleménye, de nem kell feltétlenül egyetértenünk vele. Rémlik még, hol hagyta abba Chazelle a történetet? Mikor Sebastian a klubjába – aminek emblémája is a lány inspirációjára született – betér véletlenül a párizsi forgatás utá az újdonsült filmcsillag Mia a férjével, rögtönöz neki zongorán egy virtuóz vallomást. Hollywood mindig laza és magabiztos, nem aggódik feleslegesen a jazz jövőjéért sem. Túl fog élni mindannyiunkat. Annak a kérdésnek a megválaszolását pedig, hogy a karrierért mindent és mindenkit érdemes-e beáldozni, a választ ne siessük el. Ebben nem érdemes tévedni, mert nagy árat fizethetünk érte.
A kiemelt képen Damien Chazelle rendező, a La La Land forgatása közben. Középen Ryan Gosling és Emma Stone, alul a hivatalos filmplakát. Forrás: Screen Daily, Variety
