Elsőre talán nem így tűnik, de Mozart és Richard Strauss között szoros és sokszoros a kapcsolat. Strauss fennmaradt lemezfelvételei közül kiemelkedik – Beethoven V. és VII szimfóniája mellett – Mozart két utolsó szimfóniája. Strauss egy Mozart-opera részletét említette, amikor más komponista általa legjobban csodált megoldásáról esett szó. A rózsalovag pedig, mely ugyan wagneri méretű zenekarra íródott, elképzelhetetlen a Figaro házassága, s egyáltalán Mozart világa nélkül.
Zay Balázs
A fiatal francia szoprán, Sabine Devieilhe új lemezén Mozart és Strauss dalokai szerepelnek. Mozart nyolc és Strauss tizenhárom dala. Az egyik legősibb zenei forma a dal, valláshoz, örömhöz, gyászhoz, jeles eseményekhez vagy akár hétköznapi munkavégzéshez kapcsolódva alakult ki mindenütt. A klasszikus zenében is folyamatosan ott volt, a trubadúrok énekében, a Minnesangban, előbb inkább pengetős hangszer kíséretével, majd billentyűs hangszerével is. Már a barokkban, a preklasszikában és a klasszikában is művelték, ám a klasszika és a romantika határán, Schubertnél vált a vezető műfajok egyikévé, s maradt Schumann, Brahms, Loewe, Wolf, Mahler révén domináns művészeti ág egészen Straussig. Haydn, Mozart és Beethoven a felvezetést képviseli, az An die ferne Geliebte már Schuberthez közelít.
Mozart dalairól rendre készültek lemezek, Erika Köth és Günther Weissenborn, Elly Ameling és Dalton Baldwin, Edith Mathis és Bernhard Klee, Barbara Bonney és Geoffrey Parsons, , Barbara Hendricks és Maria João Pires, Barbara Schlick és Tini Mathot, Julianne Baird és Colin Tilney, Roberta Alexander és Glen Wilson, Dietrich Fischer-Dieskau és Daniel Barenboim, Hermann Prey és Klee, valamint Peter Schreier és Schiff András. Utóbbi azért különösen érdekes, mert Schreier bátran drámai megközelítésével egészen újszerű képet fest Mozart dalairól, melyek így mintha jóval közelebb állnának Schuberthez. Az érzést enyhén nyilván a hangfaj és az ebből adódó hangzás, illetve asszociáció is befolyásolja persze.
Mozart a Schreier lés Schiff érzékeltette nagyobb közelség ellenére is még a Schuberttel kezdődő nagy romantikus korszak előtti időszakot képviseli, míg Strauss a korszak végét. Szép, hosszú végét. Mozart nem írt túl sok dalt, ám Strauss igen. Az ő dalainak propagálásában és rögzítésében egy zongorakísérőként is kiemelkedő karmester is szerepet játszott: Wolfgang Sawallisch. A teljesség igénye nélkül egész lemezt szentelt Strauss dalainak Hilde Güden és Friedrich Gulda, Felicia Weathers és Fischer György, Jessye Norman és Geoffrey Parsons, Lucia Popp és Sawallisch, Margaret Price és Sawallisch, Edita Gruberová és Friedrich Haider, Marie McLaughlin és Graham Johnson, Barbara Bonney és Malcolm Martineau, Kiri Te Kanawa és Solti György, Barbara Hendricks és Ralf Gothóni, Soile Isokoski és Marita Viitasalo, Christiane Oelze és Eric Schneider, Christiane Karg és Malcolm Martineau, Diana Damrau és Helmut Deutsch, Schreier és Norman Shetler, Bernd Weikl és Cord Garben, valamint Prey is, Fischer-Dieskau is előbb Gerald Moore, később Sawallisch kíséretével. Teljességre Fischer-Dieskau és Moore, majd később váltakozó énekesekkel – akik közül kiemelkedik Anne Schwanewilms – Roger Vignoles pianista törekedett.
A rózsalovag úgy áll közel Mozarthoz, hogy a zenekari folyam vastag, annál is vastagabb, mint amikor Mozart operáit testes zenekarral adják elő, mint például Solti. Persze az igazi művészet finomságot tud vinni a nagyzenekari hangzásba is. Ám Strauss dalainál ez a faktor nincs jelen, ezek igazán szubtilis alkotások, bizonyos fokig eltérőek mind a nagyzenekari művektől, mind az operáktól. Ezekben Strauss kevés eszközzel fejez ki sokat. A fenti felsorolás mutatja, hogy a művészek részéről nem hiányzik a megbecsülés, ám a közönség részéről, ahogyan tulajdonképpen a teljes dalirodalom kapcsán, bizony hiányzik. Pedig a dalok, köztük az élvonalban Strauss dalai is, a kevés eszköz ellenére nem nyújtanak kevesebbet, csak jobban oda kell figyelni.
Devieilhe kiváló énekeső, remek technika, maximális kontroll, kellő finomság. Előadásmódja fegyelmezett, az érzelmek kifejezése diszkrét. A magam részéről Popp előadásához különösképp vonzódom, de Devieilhe kvalitása épp a kontrollált, kicsit hűvösebb előadásmód. Decensnek is mondhatni. Mathieu Pordoy nagyon felkészült zongorista, ugyanakkor kicsit erősnek érzem a zongora jelenlétét a magánénekkel szemben. Épp azért soroltam fel a példák közt a zongoristákat is, mert a kíséretet nagyi fontosnak tartom, ugyanakkor a lemeztársaságok hajlamosak átesni a ló túlsó oldalára, és az ötvenes évek énekhangot kiemelő szokásával szemben a kíséretet túl előre hozni. Pordoy játéka épp emiatt érezhető néha túl szabályosnak. A két szerző dalai nem külön egységekben, hanem vegyesen szólalnak meg. Esztétikailag határeset, de nagyon aranyos, hogy Mozart A gyermekjáték című dala végén Devieilhe kisfia is énekel egy keveset.
Nem gyermekjáték a dalirodalom befogadása, de nem is bonyolult: csak odafigyelést igényel. Megéri, hiszen művészi tartalmuk és értékük nem csekélyebb a sokak számára vonzóbb egyéb műfajokéinál, legnagyobb műveit leszámítva Mozartnál sem, Straussnál pedig főképp. Azt lehet hinni, hogy a dalok Schubert előtt sematikusabbak voltak. Tény, hogy Schubertnél emelkedett nagyot és nyert nagyobb kifejezőerőt a műfaj, bővült szélesebb eszköztárral, azonban akkor, ha a stílusváltozás folyamatára gondolunk, akár a képzőművészet felé kitekintve, azt látjuk, mindenekelőtt az alapvető kifejezési és befogadási keretek tágultak. A későbarokk, klasszicista vagy koraromantikus portrékhoz vagy tájképekhez hasonlóan a dalok is számos értéket rejthetnek. Straussnál majdnem fordított a helyzet, itt azt érdemes elfogadni, hogy az adott formanyelv megmaradása nem jelent inferior művészi teljesítményt.
(kiadó: Erato, katalógusszám: 5054197948862)
