A történelem során először 1995-ben nyitotta meg kapuit a milánói Scala jazz-zenész előtt, a kivételezett művész pedig Keith Jarrett volt. Amikor a zongorista-zeneszerző évekkel korábban elkötelezte magát egy akkoriban még kis európai lemezkiadónál, a müncheni ECM Records-nál, holott Amerikában az Atlantic, majd az Impulse szerződésében állt, a fordulatot a Down Beat találóan olyan kereskedelmi deficithez hasonlította, amikor a kivitel értéke messze meghaladja a behozatalét.
Márton Attila
Zenei érdeklődésére szülei is felfigyeltek és pártolták ambícióit. Különleges igényessége miatt zenei szempontból viharos ifjúkor áll mögötte: a bostoni Berklee zeneiskolát egy év után, Art Blakey zenekarát három hónap elteltével hagyta ott. A Charles Lloyd Quartetben már jól érezte megát: három évig volt a zenekar zongoristája, és mind a koncerteken, mind pedig a lemezfelvételeken megmutatta oroszlánkörmeit. Az együttes felbomlása után még volt egy fontos meghívása: 1970 nyarán Miles Davis szerződtette. Másfél év után innen is továbbállt, és ettől kezdve saját elképzelései szerint alakította művészetét. Jarrett kolosszális életműve egyáltalán nem szorítkozik a zeneművészet valamely műfajára, művészete zenei világának összetettségéről tanúskodik. Szólózongora-játéka, amely értelemszerűen a legnagyobb szabadságot biztosítja a számára, legszemélyesebb megnyilatkozásait fejezi ki. Nála az invenció megszületése és annak megvalósulása egyetlen pillanatban történik, hibátlan formaérzékkel párosulva. Ő az egyetlen zongorista a világon, aki szólókoncertjein az első hangtól az utolsóig mindent improvizál: nemcsak, hogy nem írja meg a részeket, de még csak nem is gondol arra, hogy mit fog játszani. Képes elérni azt, hogy miközben egyetlen hang sincs előre rögzítve, a hallgatónak mégis az a benyomása, hogy előre megírt muzsikát hall. Ha klasszikus szerzők műveit adja elő, más oldalról közelíti meg a kompozíciókat, mint a klasszikus előadók, akik jóval erősebben kötődnek a művekhez és az azokhoz kapcsolódó interpretációs gyakorlat beidegződéseihez. Jazzdarabok előadásakor pedig hipnotikus erővel rendelkező hosszú improvizációk jellemzik játékát. Szinte önkívületi állapotban, nyögésekkel, zümmögéssel kíséri zenei gondolatainak kibontakoztatását. Fellépése vizuális élmény is, mivel jóformán eggyé válik hangszerével, olykor állva, guggolva játszik, vagy ráhajol a zongorára. Játékát a teljes odaadás és a páratlan szuggesztivitás jellemzi, mintha csak médiuma lenne az ismeretlenből hozzá érkező hangoknak.
Saját világának kialakításakor fontos volt a Charles Lloyd Quartetben betöltött szerepe, saját korai triója, majd amerikai és európai együttesei, valamint jazztörténeti jelentőségű formációja, a Standards Trio. Amerikai zenekarában Dewey Redman volt a fúvós, Charlie Haden és Paul Motian képviselte a ritmustandemet, európai kvartettjében pedig Jan Garbarek, Palle Danielsson és Jon Christensen voltak a partnerei. A jazztörténetben egyedülálló, megszakítás nélkül a leghosszabb ideig változatlan felállásban működő Standards Trióban pedig Gary Peacock bőgőzött és Jack DeJohnette dobolt. Ez a felállás évtizedeken át létezett, számtalan koncertet adtak világszerte és rengeteg lemezük született. (Jarrett hangzó öröksége közel száz saját nevén jegyzett lemez, ezeknek egyharmada dupla album.) Már az is különlegessé teszi játékukat, hogy a zene három rétegben zajlik: egyik muzsikus sem kísérője a másiknak, miközben mindhárman állandóan alkalmazkodnak egymáshoz. Egyfajta telepatikus kommunikáció jellemzi ezt a három intellektuális muzsikust. Érdekes Jarrett nyilatkozata arról, hogy mi is motiválta a nagy amerikai daloskönyv örökzöld darabjainak, olykor pedig a műfaj klasszikus képviselői (Gillespie, Parker, Silver vagy akár Rollins és Coltrane) sztenderdekké nemesült szerzeményeinek eljátszására, és az ezekben rejlő zenei lehetőségek kiaknázására. Véleménye szerint a modern jazz legnagyobb előadói is szinte csak saját szerzemények előadására szorítkoztak, amelyek gyakran nem voltak eléggé melodikusak, ha pedig olykor egy-egy standard került a repertoárra, akkor azt átharmonizálva és ritmizálva adták elő. Ezzel szemben Jarrett ragaszkodott az eredeti harmóniamenetekhez, a jól bevált tempókhoz, a jazzes lüktetéshez. Bebizonyította, hogy ezek a banálisnak tűnő dalok könnyen formálhatóak és ideális alapanyagot szolgáltatnak a káprázatos dallamgazdagságú, elképesztően találékony improvizációi számára. Romantikus, lírai, impresszionista zenéjét a Bill Evans Trióéhoz szokták hasonlítani, természetesen modernebb felfogásban. Keith Jarrett anyai ágon magyar roma felmenőkkel is rendelkezik. Hat alkalommal lépett fel hazai színpadon. Nagyon korán, már 1972-ben megcsodálhattuk intellektuális játékát a székesfehérvári Alba Regia Jazzfesztiválon, Charlie Haden és Paul Motian társaságában. Főként korai kompozícióinak zenefolyamával kápráztatta el a közönséget, és a számunkra akkoriban még jórészt ismeretlen pianista szopránszaxofon-játékával is remekelt. A nyolcvanas években aztán két alkalommal is élvezhettük szólójátékát a Zeneakadémián, majd 1991-ben végre tanúi lehettünk a Standards Trio fenomenális bemutatkozásának is. A Müpa elkészültével aztán 2007-ben és 2016-ban ismét szólókoncertekkel örvendeztette meg rajongóinak egyre növekvő táborát. Kiadója ez utóbbi fellépés Answer Me című felvételének kiadásával ünnepelte meg legnagyobb művészének 75. születésnapját.
Az ECM kiadó hervadhatatlan érdemeket szerzett Jarrett lemezeinek gondozásával. Szinte minden koncertet rögzítettek, és nem ritkák a többéves késéssel megjelentett felvételek sem. Az 1972-es tokiói koncertet például több mint harminc év után jelentették meg Sleeper címmel. Elképzelhetetlen kincsek pihenhetnek még az archívumban, amelyek előbb-utóbb biztosan eljutnak a rajongókhoz. Jarrett sok évtizedes pályája során megjárta a mennyet és a poklot, a művészi és fizikai szenvedés is természetes állapotot jelentett számára. Hiperérzékenysége miatt többször került konfliktusba a közönséggel is. Bár az utóbbi években csaknem teljesen visszavonult, az azonban biztos: a műfaj történetének egyik legnagyobb személyisége már így is párját ritkító hangzó örökséget és rengeteg koncertélményt hagyott maga után. Köszönet érte!
