Hanyadik? És mi köze Keserü Ilonának Schuberthez? És hogy jön ide Mahler? Nem értek egyet Schubert szimfóniáinak átszámozásával. A Befejezetlen mindig is a VIII. volt, míg a Nagy C-Dúr a IX., olykor a VII., azonban általában így: IX. (VII). Újabban szokás a Befejezetlent VII.-ként, a nagy C-Dúrt VIII.-ként említeni. Én maradnék a megszokott számozásnál, elkerülendő a félreértéseket, továbbá azért is, mert a korábbi VII. helyet egy töredékes, de jól kiegészíthető és igen értékes töredék áll, melyet Felix Weingartner és Brian Newbould sikeresen egészített ki, s már csak az egészében szerzői rész alapján is érdemes előelőadni.
Zay Balázs
A Concerto Budapest Keller András vezényelte lemezén a karmester mögött Keserü Ilona 201-es Régi képeim Párizsban című festménye látható. Illik ide? Nagyon is. Nemcsak azért, mert mindketten koruk messze kiemelkedő művészei, hanem azért is, mert van a két művészben és a két műben valami közös. Talán több is, de ez biztosan: az egyszerűségben rejlő nagyság. Amihez hozzá kell tenni, hogy mind Schubert, mind Keserü egyszerűsége speciális, tehát egészen más, mint a kismesterek egyszerűsége, ami tulajdonképpen kevés hozzáadott anyagot tartalmazó értéket jelent. Schubert és Keserü egyszerűsége, éppen ellenkezőleg, nagyon sok hozzáadott szubsztanciát jelent, mely olyan végső formában ölt testet, amilyennek az elérése olykor kifejezetten bonyolult, mindenesetre feltétele a tökély ritka arányainak meglelése.
A Nagy C-Dúr szimfónia egyszerűnek tűnik, ám nagysága és tökéletessége miatt nehéz előadni. Őszin tén szólva máig nem tudok olyan előadást, amely a mű tökéletességének fokát nagyon megközelíti. Néhány kétségkívül közel jut valamennyire. Az én ízlésem szerint talán Furtwängler, Böhm és Jochum jutott a legközelebb.
Keller felvétele kétségkívül kiemelkedően jó. Már a legelején megragad ritka legatójával. Úgy vagyok ezzel a résszel is, mint Backhaus volt a G-Dúr zongoraverseny kezdetével: egész életében kereste az ideális megvalósítást. Ő a hangszernél, én képzeletben. Nem találtam még meg. Keller megoldása a melegebb hangulat és a legato irányában tett igen értékes teljesítmény.
Az egész előadás legnagyobb erénye logikusan fakad Keller kamarazenei otthonosságából. Mint remek kvartettjének primáriusa kamarazenében gondolkodik karmesterként is. Végig kiemelkedően jól balanszíroz az arányokat illetően, s kimagaslóan áttetsző képet tár fel a zenei szövetről. Nincsenek háttérbe szorult szólamok.
Az I. tétel koncepciója érdekes. Úgy tűnik, Keller az Andante és az Allegro ma non troppo részek között inkább a kontrasztot preferálja. Akkor is értékesnek találom, ha magam inkább preferálom az Allegro ma non troppo szakaszok mérsékeltebb tempó és dinamika melletti megszólaltatását. Mindkét út legitim.
Az előadás mind a négy tételben kiemelkedően magas színvonalú és transzparens. Érdekes, hogy az I. tételben felfedezhető kontraszt a III. tételben kevésbé jelentkezik, az ab ovo adott kontrasztot Keller nem erősíti, hanem inkább a zene folyamatosságát emeli ki.
A fúvósszólamok mindvégig kiemelt szerepet kapnak, olykor a vonóssokkal szinte egy szintre kerülnek, ami eltérés a romantikus hagyományhoz képest. És hogy jön ide Mahler? Az előadás egyik csúcspontja a III. tételben felbukkanó Naturlaut-jelleg, mely Mahler természetzenéjét anticipálja.
TACET TACET249SACD