Halálának pontos oka egyelőre ismeretlen. Tegnap, 2023.július 26-án Sinéad O’Connor családja szűkszavúan tájékoztatta a sajtót az énekesnő elhunytáról. Az 1966. december 8-án született előadó tehát élete delén hagyott itt minket.
Máté J. György
Harminchét évet felölelő pályáján tíz stúdiólemezre telt az idejéből és energiájából: Sinéad O’Connor, akárcsak Laurie Anderson vagy Sade, nem szakmányban gyártotta a dalgyűjteményeket. Így bizonyára sokkal kevesebb pénzt keresett, mintha évente előállt volna egy újabb lemezzel, cserébe viszont sokkal több ideje volt átgyúrni egy-egy friss kiadványa anyagát – zeneileg és szövegében egyaránt.
Sinéad O’Connort több néven is ismerte a világ. Anyakönyvi kivonata szerint Sinéad Marie Bernadette O’Connorként látta meg a napvilágot; 2017-ben szárnyra kapott a hír, hogy az énekesnő immár Magda Davittnek szólítandó, mivel levetette magáról a patriarchális rabszolganevet és az apai név hordozta családi átkokat; ám élete utolsó fellépéseit és felvételeit is eredeti művésznevén jegyezte. Aki pedig az iszlám hitre való áttérését (2018) tekinti élete legfontosabb eseményének, egyfajta újjászületésnek, alighanem az új vallásban felvett nevén – Shuhada Sadaqat – emlegeti.
Az ír származású, de 1976-tól Amerikában élő lány „problémás gyerek” volt, 1981-ben tizennyolc hónapi, egy egyházi fenntartású javítóintézetben letöltendő elzárásra ítélték iskolakerülés és bolti lopás miatt. Szerencsére azonban az intézeti rabság hónapjait nem végső elzüllésre, hanem zenei és szövegírói képességének csiszolására használta fel. És lőn: már első, 1987-ben megjelent albuma aranylemez lett, valamint Grammy-díjra jelölték Legjobb Női Rockénekes kategóriában. A korong legfontosabb dala a Mandinka lett, melyet az énekesnő első amerikai tévészereplése (David Letterman késő esti showműsora) alkalmával is előadott. Az igazi áttörést azonban a három évvel később publikált I Do Not Want What I Haven’t Got albumon szereplő Nothing Compares 2 U című szám jelentette számára. A lemeznek jó sajtója volt: egyesek O’Connor eredeti orgánumát, mások különleges előadói tehetségét méltatták; megint másokat előadásainak alkalmi agresszivitásával, egy nem éppen csak rá jellemző minőséggel győzte meg; a rockvilág extrém külsőségeire fogékonyak számára talán az O’Connor szabályos vonásait és kifejezetten szép arcát harsányan ellenpontozó, szinte védjegyének számító kopaszra nyírt feje, illetve szokatlan, alkalmasint elszabottnak tűnő ruhái jelentették a legtöbbet. A vonzó arc és a szerzetesnői szigort sugalló kopaszság természetesen etikai üzenetet hordozott: O’Connor így próbálta distanciálni magát a fiatal popcsillagok között gyakori „csinibaba”-sztereotípiától, ahogy fellépésein is igyekezett minél kisebb támadási felületet hagyni a közönség férfisoviniszta egyedeinek.
A publikum zöme azonban mégiscsak a Prince írta Nothing Compares 2 U videoclipje alapján ítélt róla, melyet az évtized fordulóján naponta többször is látni-hallani lehetett a kortárs popzene egyik tévés fellegvára, az MTV Live műsorán. Az akkori, egyébként meglehetősen változatos clipkínálat egyik legtökéletesebben sikerült darabja volt a NC2U, melyben a hangzó és vizuális elemek ritkán látható harmóniában éltek együtt. Kis túlzással sokkolónak nevezhető a „chanteuse chauve”-ot sokszor nagytotálban mutató, kivételesen líraian megformált clip hatása, mely az örökkön aktuális témát, a boldogtalan szerelmet tárgyazta. A dal egy, a címzetthez soha el nem jutó vallomás és panasz valamiről, ami nyilvánvalóan megismételhetetlen és visszahozhatatlan. A boldogságra következő magány (és a címben szereplő „U” szerelmének felejthetetlensége) a dal szerint végleges, kiheverhetetlen állapot, melyen nem segítenek se a hasznavehetetlen orvosi tanácsok, se a más partnerekkel való meddő próbálkozások. E magányt olyan egyetemes veszteségként éli át a dal beszélője, hogy már a természetben is párhuzamos jelenségekre figyel fel (a mama hátsó kertjének virágai is mind elhervadtak, amikor a beszélőt elhagyták). A panaszkodó feldúlt lelkiállapotát az akár egyetlen dalsoron belüli indulatváltások (a kiáltástól a majdnem-suttogásig) nyomatékosítják. Ráadásul az O’Connor arcát nagytotálban mutató egyes képeken (a szám második felében) az énekesnő könnyei azt a benyomást keltik, mintha az előadó a saját sorsáról énekelne. A felvételek lírai realizmusa, valamint az előadó és a beszélő közötti határok elmosódása bizonyára nagy szerepet játszott abban, hogy a Nothing Compares 2 U nemzetközi slágerré váljon és énekesének meghozza a világhírt. A zaklatottságot érzékeltető hangerő- és hangminőség-váltások, a szokványos slágereknél kicsit hosszabb dal szenvedélymenetének kilengésekkel teli görbéje hallhatóan sok fiatalabb, valamilyen „alternatív” stílust választó énekesnőre hatott erősen, mert a Nothing Compares 2 U óta se szeri, se száma a „követőknek”.
Sinéad O’Connor későbbi albumain már nem tudta megismételni e dal sikerét. Zenéi helyett inkább a konzervatív értékeknek fityiszt mutató nyilvános szereplései, botrányos akciói kapcsán írtak róla a lapok. Már a nagy slágert tartalmazó, Grammy-díjat nyert második albuma idején eltűnt radikalizmusával – a díjátadóra nem ment el, mondván: nem kíván egy rendkívüli kommercializmusáról ismert ünnepségen részt venni. Majd jött egy hírhedt tévészereplése 1992-ben (Saturday Night Live), ahol a kamerák kereszttüzében széttépte II. János Pál pápa fényképét, tiltakozásul a katolikus egyházzal mind gyakrabban kapcsolatba hozott szexuális abúzus-esetek ellen. A műsorban eredetileg többek között Scarlet Ribbons című dalát adta volna elő, ehelyett azonban az utolsó pillanatban mégis Bob Marley War című számára cserélte le a dalt, szintén a katolikus egyházban tapasztalható, gyermekekkel szembeni szexuális zaklatások miatti felháborodása jeleként. Ne feledjük: a nagy port felvert tévés botrány kilenc évvel azelőtt történt, hogy a pápa hivatalosan elismerte a szexuális abúzusok létezését.
Több híresség (Joe Pesci, Frank Sinatra) érezte kötelességének a katolikus erkölcsök védelmét Sinéad O’Connorral szemben. Pesci azt nyilatkozta, hogy ha ő lett volna a műsorvezető, felképelte volna az énekesnőt. Sinatra egyszerűen csak „ostoba libá”-nak nevezte. Később Madonna is csatlakozott az O’Connor-ellenes celeb ligához. Ugyancsak a Saturday Night Live-ban felmutatta egy közismert szexuális bűnöző arcképét, majd O’Connor korábbi szavait idézve széttépte a kamerák előtt. Hogy ebben a gesztusban mennyi volt a valós vallásos felháborodás (melyet az idők mellesleg nem igazoltak) és mennyi az önreklám (ld. Madonna Sex című könyvét és Erotica című, akkoriban megjelent albumát), azt talán csak egy alaposabb elemzés tudná feltárni.
Az ezredfordulón O’Connor bejelentette, hogy leszbikus; évekkel később pontosított: „háromnegyed részben heteroszexuális vagyok, negyedrészben leszbikus”. Ezekkel a nyilvánossá tett információkkal persze újabb ellenségeket szerzett magának, de ez láthatóan nem különösebben rázta meg – mindig szerette hangosan kimondani, amit gondolt,
akkor is, ha az tabukat döntögetett.
Sinéad O’Connornak a jazz barátai számára is volt, sőt, maradt érvényes üzenete: az 1992-es Am I Not Your Girl? című lemezen régi jazz örökzöldeket és úgynevezett torch songokat – a hangulatukban a Nothing Compares 2 U-t megelőlegező, de annál lényegesen szentimentálisabb számokat dolgozott fel. Hogy miért? Mert ezek voltak azok a dalok, melyeken felnőtt; ezek a dalok késztették arra, hogy énekesnő legyen. A lemezt New York város lakóinak dedikálta; közülük is elsősorban azoknak, akik az utcákon tengetik mindennapjaikat. A gyűjtemény név szerint is kiemelt címzettje „az angyali” Peter Gabriel volt. Az énekesnő ekkor se tagadta meg önmagát – a kézírásos ajánlás bizonyára sok, szociálisan érzéketlen rockhívő szemét bántotta.
A lemezen jó néhány elsőrangú jazz sessionzenész neve bukkan fel, a zongorista Richard Tee-től a dobos Chris Parkerig vagy a baritonos/basszusklarinétos Ronnie Cubertől a trombitás Lew Soloffig, de egy nagyjából húsztagú vonószenekar is a kísérők között van, mivel Rob Mounsey és Torrie Zito arrangement-jai igyekeztek megőrizni az eredeti számok zömének édesbús hangulatát. Lehet vitatkozni a válogatással, például azzal, hogy a Black Coffee vagy a Gloomy Sunday mellett mit keres egy ilyen gyűjteményben a Don’t Cry For Me Argentina; lehet bírálni egyes feldolgozások sziruposságát; az azonban nehezen vitatható, hogy a legjobban sikerült előadások, így a Why Don’t You Do Right és a Black Coffee, vagy a csipkefinomságú Bewitched, Bothered and Bewildered és a How Insensitive érzékeny és értő énekes szólistát mutatnak, aki sokat tud e régi számok karakteréről. Az Am I Not Your Girl? egyszeri kirándulás maradt O’Connor pályáján, de nem volt miért szégyenkeznie: fiatalkori zenei emlékein túl tehetsége, muzikalitása és lírai vénája lehetővé tette, hogy jazzdarabokat is emlékezetesen formáljon meg, és ezzel művésznevét kitörölhetetlen tintával írja be a jazz láthatatlan nagykönyvébe.
