Vajon puszta véletlen, hogy pont a 1971-es amerikai film-noir, a Francia kapcsolat jutott eszembe a koncertet hallgatva? Aki jól ismeri Esztert, az nyilván sejti a választ, de ha azt hiszik, hogy őket már nem lehet meglepni, akkor olvassák végig a beszámolót. De erről később, előbb lássuk a helyszínt! A magyar jazz „nyugati partja”, Zala rendre meg tud lepni minket. Régen a kanizsai fesztiválra jártunk az MR révén világsztárokat nézni, egy időben Tiborcz Iván Jazzlandjére zarándokoltunk a szőlősdombok közé, pár éve Örvényesvölgy Al Di Meolával „rúgta be” az ajtót, most pedig a jó két évtizedes múltra visszatekintő Jazzszerda „kikötőjébe” navigáltunk az Ady utcába, Egerszeg szívébe, a stílusosan kulturális térré formált impozáns zsinagógába. Az új évad nyitókoncertjén a magyar jazz karakteresen különutas énekesnőjének formációja, a Váczi Eszter kvartett telt ház előtt lépett fel.
Iván Csaba
Hatásosabb és főleg időtállóbb mindig, ha az eredetiség nem a külsőségekben, hanem a fősodortól eltérő soundban meg a kliséknek a kukában a helye jegyében megalkotott karakteres dalszövegekben keresendő. Akkor sikeres egy ilyen projekt, ha megtalál egy hűséges közönséget, akik kitartóan követik a munkákat, eljárnak a koncertekre, és megvonási tüneteik mutatkoznak, ha az aktuális „dózist” sokáig nélkülözniük kell. Eszter esetében ez láthatóan működik, amiben az említett francia kapcsolatnak döntő a szerepe. Egy igazi frankofon számára a francia kultúra egyszerre gondolkodásmód és világlátás, szellemiség és szellemesség, ízlés és igényesség, ami hétköznapi élete minden területét áthatja. Ha a szövegei kulcsszavát keressük, akkor rögtön a francia irodalomhoz érkezünk, leginkább Proust À la recherche du temps perdu-jét ajánlatos felütni hozzá (a dalokban utalásként gyakran ott rejtőzik), mert Váczi Esztert leginkább az idő múlása foglalkoztatja. Nála a személyiség egy végtelenül pergő film, tele hol halványuló, hol váratlanul felbukkanó létező vagy épp kitalált emlékekkel, nem statikus állapot, hanem irracionális szakadatlan hullámzás. Kivel nem fordult még elő, hogy főszerepet szánt valakinek a történetében, akiről utólag kiderült, mikor elment, hogy még epizodistának is kevés? Máskor meg kitartóan követeljük magunknak a főszerepet egy „darabban”, pedig utólag látjuk, bőven elég lett volna egy statisztaszerep is.
Olyan egy koncertjük, mint régen a moziban, mikor a némafilmek alatt a zenészek improvizáltak, rásegítve a képek, történések hangulatára. Itt a „filmet” a hallgatókban a dalszövegek hívják elő, a quartet pedig mögé a kiszámíthatatlanság szvitjét prezentálja hivalkodó szólók és nagy nekifeszülések nélkül precízen, hiszen akkor jó, ha nem terelik el figyelmünket az álmok és víziók, hiperrealista részletek szürreális montázsaként pergő „mozi” történéseiről és hangulatairól. Csak nyomatékot adnak és hangsúlyoznak, amiben a főszerep Gátos Iváné, a zongorista precízen ellenpontozó játéka mellett nekem az Anthony Wilsont kicsit bluesos hangsúlyokkal idéző Schneider Zoltán diszkrét gitározása tetszett, a „Voltak órák” bossa novája, vagy az „Ott leszek”, meg az „Így utazom” latinos ritmusokba mártott sanzonja is elementárisan szól. El ne feledjük, a francia vonal legfontosabb elemei közé tartozik „nouvelle chanson” érzékelhető inspirációja. A hangszerelés profizmusa érződött akkor is, mikor Eszter Emily Loizeau álomszerű, füstös, ironikusan karcos életképeihez hasonlatos történetekbe kezd, amihez sokkal jobban illik a New Orleans-i francia negyed bárjaiban szóló hot jazz és a combóban prezentált swing, amiben a kvartett szintén kedvére lubickol az „Egy perc”, az „Isten veled” vagy a „Mit tennél a helyemben?” bravúros groteszkje előadásakor – utóbbi egyébként eredetileg egy magyar mozihoz, a Poligamyhoz készült. Az eddig leírtakból következik, hogy a filmzenével a repertoárjuk több darabja közeli rokonságot mutat.
Ami meglepett, az a szünet utáni a második setben az új albumról megmutatott néhány dal volt. Ezekben Eszter rendhagyó módon kollaborált a költő Mesterházy Balázzsal, de ahogy egy napilap és egy folyóirat szövege is csak látszólag hasonlít, egy vers és a szövegírás is más paraméterekkel dolgozik. A dalpremierek némelyike számomra annak illusztrációjául szolgált, hogy mi a különbség a vers és egy dalszöveg között. Miért? Mert a dalszöveg graffiti, ami asszociációkat indít el a nézőben, bevonva egyúttal az alkotás örömébe. Ide nem tökéletes textúra kell, hanem a hétköznapi beszélgetés szabálytalan és szertelen „nyitott” szövege. Ehhez egy költőnek nincs feltétlenül érzéke, ezért fedezik fel időnként újra Weörest az előadók, és Cseh Tamás dalai is emiatt nem működtek olajozottan, mikor nem Bereményivel dolgozott. Így van ez az „új” sanzon francia szerzőinél is, nevezetes sorokat a véletlen kegyelmi pillanatai szülnek. Se nem előre eltervezett, még csak nem is tudatos, inkább spontánnak tűnő modern kori népköltészet, ami még változik, idővel csiszolódik, új variációk születnek, hozzáírnak… aztán hirtelen megragad bennünk, mint a „Csak a nevetés marad /vele meg a feledés szalad előre/neked is épp az a féktelen érzelem veszett el belőle”. És évek múlva is eszünkbe jut egy buszmegállóban, vagy egy kávézó teraszán. Eszternek ehhez jó érzéke van, de az új dalok némelyikében ez „döcögősnek” tűnt szemben a repertoár régi darabjaival. De erre nyilván csak a finnyás szakírók füle érzékeny, a „csiszolódás” időigényes tevékenység, meglátjuk majd, mi lesz belőle.
A francia hatások közül ki ne felejtsük a többször említett filmet, valószínűleg Váczi Eszter remek kurátor lenne egy francia filmhét összeállításakor. A „Jules és Jim” Truffaut-tól érkezett, Edouard Baer pedig az Asterix utolsó forgatási napjáról, mert úgy döntött – mint a felkonfból kiderült Eszter barátnője hatékony közbenjárására -, hogy a „Körhintát” a készülő lemezen egyszeri és megismételhetetlen Vive le Carrousel–lé változtatja, tipikus „parolés” feelinggel igazi francia sanzon-duetté formálva a valcert. Igaz, cserébe, mint megtudtuk, a zenekarnak a lemezfelvétel végére behűtött méregdrága francia pezsgője is elfogyott közben. A franciák már csak ilyenek, szeretnek élni. Viszont a koncert keretében „benézhettünk” New Orleans-ban a Tipitina’s-ba, LA-ben (a) The Lighthouse-ba, és – ha már szóba kerültek a filmek – virtuálisan az Eddy-be Párizs külvárosában, bár nálam a 38Riv Jazz Clubba passzolna leginkább a Váczi Eszter Quartet. Ha majd egyszer oda a Carrouselt duettként elénekelni beugrik Edouard Baer is, biztosan ott leszünk. Akkor is, ha az Ady utcával ellentétben a Rue de Rivolin a klub környékén esélytelen a parkolás. De ne feledjük ilyenkor egy vérbeli frankofon tanácsát: a „lehetetlen” szó nem létezik a franciák szótárában.
(Váczi Eszter Quartet. Zalaegerszeg, október 12.)
Fotók: Bekő Lili
