„Hol a színpad, kint-e vagy bent?” Balázs Béla Regösének unos-untig idézett költői kérdését transzponálhatjuk a hangversenytermi pódiumra is. Az ott felcsendülő zeneművek is megszólítják a hallgatót, jó esetben egész valójára ható élménnyel. A zenés színpadra szánt alkotásoknál is előfordulhat, hogy a befogadó a külvilág kizárásával szándékozik közvetlen kapcsolatot teremteni a művel (részben a rendezés elterelő mozzanatait kivédendő), s behunyt szemmel ül akár az operaházban is. A hangversenytermi környezet ritkán készteti hasonló gesztusra a hallgatót, sőt, a karmester és a zenekari művészek látványa akár többletet is adhat a hangzásélményhez. Vagyis, korántsem az „egyhegyű figyelem” gyakorlatával él (Popper Péter ehhez a keleti kifejezéshez mindennapi példákat hozott: „Ha eszel, egyél, és ne olvass közben újságot. Ha alszol, aludj, és ne menjen a háttérben a tévé. Ha valakivel beszélsz, rá figyelj, és közben ne telefonálj”). Az egyidejűleg több érzékszervet „bombázó” művészi hatások élménytöbbletét szívesen veszi, élményként éli meg a közönség. Többnyire.
Fittler Katalin
A Budafoki Dohnányi Zenekar Zeneplusz címmel meghirdetett bérleti sorozata évek óta teltházas érdeklődésnek örvend. Az idei évadban a sorozat nyitókoncertje a „Hősök és szerelmek” címet kapta, a látványvilág többletének megalkotására Nagy Viktória látvány- és jelmeztervező kapott felkérést. A látvány iránti érdeklődés felkeltését eredményesen szolgálta, hogy a BDZ időszaki magazinjának, a Hangolónak az aktuális (őszi) számában olvashattunk beszélgetést Nagy Viktóriával. A Hangoló példányai időben hozzáférhetőek a Müpában, így tájékozott közönség látogat(hat)ja a koncerteket. A voltaképpeni lényeg, a zenei program azonban csak műsorlap szintjén került közlésre – a lelkesebb érdeklődők öntevékeny „felkészülésre” vállalkozhattak. Ezen az esten műsorközlő adott némi információkat a művekről, és a tervezés mozzanataiba is beavatta a közönséget. Így tudtuk meg, hogy eredetileg másik énekesnőt terveztek meghívni, akinek halála után került sor „legjobb barátnőjének” felkérésére. Magdalena Anna Hoffmann nevét azonnal megjegyezte az is, aki először hallotta a kitűnő énekesnőt (akinek életrajzában örömmel fedezzük fel a Budapesti Wagner Napokon való közreműködését – a tavalyi Siegfriedben, Brünnhilde szerepében). Operai szerepei között előkelő helyet foglal el Isolde, nem meglepő tehát, hogy az énekesnő színpaddá varázsolta a pódiumot, a Trisztán és Izolda előjátékát követően, Izolda szerelmi halálának előadásával. A műsor kezdetén Richard Strauss négy dalát énekelte (Heimliche Aufforderung, Allerseelen, Morgen, Cäcilie), elragadóan. Hangjának színe, szépsége azokat is lebilincselhette, akik nem ismerték a dalokat – és interpretációjának köszönhetően azok is érzelmileg azonosulni tudtak a hallottakkal, akik akár egy szót sem értettek a német szövegből (ami kizárólag nyelvtudásuk hiányának tudható be).
A vokális számoknál (ismételten) szembesülhettünk azzal, hogy mennyire „elkényeztetett” a hangversenylátogató: a – gyakran többnyelvű – kivetített szöveg értékes tájékoztatásról gondoskodik. Ugyanakkor nem tagadható: az aktív figyelem egy részét elvonja a művészi produkciótól. Most viszont ilyesmire volt mód és lehetőség, mert a nagyméretű vetítővászon is Nagy Viktória munkáját közvetítette. Ami viszont – lévén látványként „újdonság” – jelentős elterelő ingernek bizonyult. Előre tudhattuk: egyszeri élményt kapunk tőle, a beígért program, „a festészet megmozdítása zenére” önmagában is érdekesség.
A műsor második részében a Hősi élet szerepelt Richard Strausstól. Itt is jól jött volna némi támpont a nagyközönségnek, hogy ne csak végighallgassa a lenyűgöző nagyzenekari hangszín-világot. „Le kell kötni az érzékszerveinket, és azokat az elképesztően fontos érzelmeket, amelyeket a zene hoz magával, egyensúlyba kell hozni a szemünkkel, hogy az élmény erősebb és befogadhatóbb legyen. Azt gondolom, hogy együtt sokkal kiegyensúlyozottabb az élmény.” – így a látványtervező. Félve jegyzem meg, hogy ahol „lekötött” a látvány, mintegy háttérzenévé degradálódott a remek muzsika. Annál is inkább, mivel a képek – főként a figuratív mozzanatok – maguk is értelmezésre inspirál(hat)ták az érdeklődőt, akinek a figyelme így jelentősen eltávolod(hat)ott a zenétől.
A Zeneplusznak ez a programja elsősorban azoknak adott pluszt, akik többé-kevésbé ismerték a műsoron szereplő műveket. A többieknek marad(hatot)t egy érdekes élmény. A Budafoki Dohnányi Zenekar többek között a filmzenéken „edződött” fantasztikus munkabírású együttessé. Olyanná, amelynek tagjai kihívásnak tekintik az embert-próbáló feladatokat (miként Hollerung Gábor szokta felhívni a közönség figyelmét arra a kettősségre, hogy miközben „szórakoztatnak” az előadók, kicsit bele is halnak a fárasztó munkába. Merthogy a játék – nem mindig játék!) Ezúttal Guido Mancusi volt a dirigens, aki 2018 januárjától a zenekar első vendégkarmestere. Biztos kézzel irányította a játékosokat elképzelései (közös elképzeléseik) minél teljesebb megvalósításáért. A nagy létszámú együttes a pódiumon ült, mégis, a látvány által megosztott figyelemből méltatlanul kevés jutott zenei teljesítményüknek. Mintha tiszteletreméltó önzetlenséggel ahhoz statisztáltak volna, hogy a tehetséges látványtervezőnek legyen lehetősége eme projekt létrehozásához. Mert munkája csak a gyakorlatban tud vizsgázni – amihez alkotótársakra is szükség van, és, természetesen, közönségre.
(Budafoki Dohnányi Zenekar, km.: Magdalena Anna Hoffmann – szoprán, karmester: Guido Mancusi. Richard Strauss és Wagner művei. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2024. november 9.)
A kiemelt képen Guido Mancusi karmester látható, forrás: mancusi.at
