Ebben a sorozatban olyan jazz albumok kapcsán írom le gondolataimat -nyilván szubjektíven-, melyeket évek, sőt, évtizedek óta hallgatok ámulattal, rajongással. A 2. részben Miles Davis „Miles Smiles” című lemeze kapcsán osztom meg gondolataimat kedves Olvasóinkkal.
Gáspár Károly
1966 októberében vonult stúdióba második quintetjével a jazztörténet egyik legnagyobb alakja, Miles Davis (1926-1991), hogy rögzítsék „Miles Smiles” címet viselő felvételét, mely 1967 februárjában jelent meg a Columbia Records
gondozásában.
A legendássá vált ötös tagjait az akkori fiatal jazzisták generációjához tartozó művészekből állította össze a „Chief”-ként („Főnök”) is nevezett zseniális trombitás. Wayne Shorter (1933-2023) tenorszaxofonozott, Herbie Hancock (1940) zongorázott, Ron Carter (1937) bőgőzött, és Tony Williams (1945-1997) dobolt.
Davis karrieje során mindig hihetlenül erős intuícióval megáldva választotta ki társait, de sok- sok formációja közül tán a „Miles, Ron, Herbie, Tony & Wayne” felállás vált leginkább ikonikussá. Teszem hozzá, joggal.
A korongon Miles Davistől a „Circle”, Wayne Shortertől pedig az „Orbits”, a „Footprints”, és a „Dolores” csendül fel. Ezeken kívül Eddie Harris „Freedom Jazz Dance” című munkája, és Jimmy Heath blues témája, a „Gingerbread Boy” került a repertoárba.
Ne feledjük, hogy bár a jazz aranykorának nevezett 60-as években járunk, mégis azt gondolom, hogy jóval a korszakot meghaladó modernitás, szabadság, és jó értelemben vett merészség jellemzi a „Miles Smiles”-t. A kompozíciók mindegyike már az újszerűséget tükrözi, de a quintet előadásmódja, nyelvezete méginkább ráerősít erre. A témák megszólaltatása a két fúvós által nincsen kőbe vésve, nem ragaszkodtak a kottahűséghez, és ahhoz sem, hogy mindig összhangban legyenek. Shorter picit előbb kezdi el, Davis egyszercsak eltűnik, majd visszatér? Nem probléma, ettől (is) lesz igazán élő és lebilincselő hangulata az albumnak.
Az improvizációk kérdése számomra a legérdekesebb a lemez kapcsán. A művészek megmaradtak a modern mainstream területén, ugyanakkor abból kitekingettek bátor ritmizálással, a megfelelő pillanatokban jóféle disszonanciákkal. Itt bizony még a mai kor szellemének is megfelelő kortárs jazz muzsika szól, mely megmutatja, hogy a műfajnak a stílusok között a felső polcon van a helye.
Engedtessék meg nekem, hogy zongoristaként külön foglalkozzak Hancock játékával. A nagy Herbie néhány számban „pihentette” balkezét rögtönzés közben, ezzel is hangsúlyozva azt, hogy nem akarta keretek közé szorítani improját akkordok befogásával, hiszen a két fúvoshoz igazodva, a „kontrollált őrület” tájain kalandozott.
Persze a teljes quintetre igaz, hogy az értelem és érzelem kéz a kézben járt. Nincsen „teljes elborulás”, nem ment át a dolog szabad improvizációba. Pont ezért csodálatos számomra a „Miles Smiles”, mert Davisék némileg free jazzre hajazó, mégis vérbeli fősodratú lemezt készítettek.
Meggyőződésem, hogy sokunk számára a „life changing” kategóriába tartozik a felvétel, ezért nagy szeretettel ajánlom első vagy újrahallgatásra a Miles Davis Quintet „Miles Smiles” című lemezét!
Spotify link az albumhoz:
https://open.spotify.com/album/7buEUXT132AA4FPswvh9tV?si=iGyodv3wQ0-CMMuZCNE22g
