A Warner Classics jóvoltából előbb megismerhettük a Ravel-film zenéjét, mint a luxemburgi rendezőnő, Anne Fontaine filmjét. De a magyar filmbarát nem panaszkodhat: a látvány sem váratott sokáig magára.
Fittler Katalin
Addig is, amíg „megérkezett” a film, a CD kísérőszövegén túl is kínálkozott lehetőség tájékozódásra a rendezőt illetően. A zenével áthatott családi légkörben felnövekvő, kezdetben táncoló, később filozófiai tanulmányokat is végző rendező (és forgatókönyvíró) számára élethosszig tartó gyermekkori élményt jelentett a Bolero (Maurice Béjart koreográfiájával, Jorge Donn előadásában). Több mint három évtizedes sikeres rendezői pályájának gazdag tapasztalataival vállalkozott arra, hogy vetítővászonra vigye – mit is? Egy zeneszerző életét?, pályáját?, személyiségét?, művészetét? Talán mindet – de mindenképp valami ráközelítést kínálva a nagyközönségnek. Igen; fontos hangsúlyozni, hogy korántsem a szakmai érdeklődőknek szánta munkáját – ugyanakkor nem tagadható: aki korábban „semmit sem tudott” Ravelről, továbbra is távolságtartóan viszonyulhat a komponistához. Vagyis: mindösszesen a Bolero iránti megkülönböztetett elragadtatás erősödhet.
Érzékeny-szép filmet látunk, viszonylag kevés „konkrétummal”. Marcel Marnat 1986-ban megjelent monográfiája jelentette az alap-forrást – s érdemben vélhetőleg csak az lenne jogosult a film, mint műalkotás „hitelességének” megítélésére, aki alaposan ismeri ezt a könyvet. A többieknek marad elsősorban az érdeklődés és az empátia, másrészt a szándék, hogy a film által nyert impulzusokkal próbálja gazdagítani saját Ravel-képét. (További lehetőség: olvasmányélmények segítségével szerezni alaposabb jártasságot Ravel – és kora – művészetében. Ehhez még a szívesen csak magyarul olvasóknak is állnak rendelkezésükre monográfiák…)
A film „Bolerótól Boleróig” barangol, térben-időben, csatlakozásra inspirálva nézőt-hallgatót. A kezdet afféle montázs, amely ízelítőt ad abból a változatos zenei világból, amelyet Ravel ikonikus műve hívott életre: a legkülönbözőbb hangszerelésű (tehát hangszínekben tobzódó) átiratok részleteinek egymásutánja pereg, felvázolva a mű létezésmódjainak sokszínűségét, miután a szerző meghúzta a kettősvonalat a partitúra végén. A zárókép a zenekari eredeti hangjait, a művét vezénylő szerző képének kimerevítése. Igen, beláthatjuk: „jogos”, hogy ez az elementáris hatású kompozíció a palackból kiszabadult dzsinn módján viselkedik, mintegy összemérhetetlenül egyéb kompozíciókkal.
Mindaz, ami közte van, olyan élményforrás, amelynek „felhasználásáról” alapvetően a néző korábbi filmes és zenei tájékozottsága gondoskodhat. Mert a harmonikus-szép látványvilág megannyi „vegyiérték-karral” kínál lehetőséget az emlékképek közé való besoroláshoz. Gyönyörködtetőek a tájak, a természeti képek – néha már-már romantikus filmek stúdió-díszleteire emlékeztetőek. Az ily módon sugallt ismerősség óhatatlanul is pozitív érzéseket hív életre. Az épületek, enteriőrök is megannyi, más filmekből ismert atmoszférát idéznek (a társasági élet helyszínei, az életvitel néha Woody Allen Éjfélkor Párizsban című romantikus vígjátékát juttatja eszünkbe).
A film szereplőin láthatóan nem fog az idő! Könnyíti ez a többségükben markáns-karakteres alakok felismerését, jóllehet a személyekre való ráismerés csupán elhanyagolható mértékű (nehezíti viszont a visszaemlékező mozzanatok elhelyezését). A muzsikus (zongorista) keserédesen nyugtázza sikerélményét, amikor a – gyöngynyakláncáról könnyen felismerhető – művészbarát Marguerite-ben „felismeri” a korszakos jelentőségű zongoraművésznőt, Marguerite Longot (akire az egyik szereplő „kortalan tanárnőként” utal). Mert vajon hány nézővel osztozik ebben a konkretizáló mozzanatban?
Tényszerű, tárgyi tudásunk tehát kevéssel gyarapodik. Az pedig empátia kérdése, hogy a – gyakran portré-szépségű – közelképek minimális mimikája láttán milyen érzéseket-gondolatokat tulajdonítunk az egyes szereplőknek. Nem kétséges, zárkózott embert nehéz ábrázolni még környezete látványával, gesztusaival is. Ravelről mindenki megtanulhatta, hogy erős dohányos. Az a néhány mozzanat pedig, amikor nippeket rendezgetett szeretetteli mozdulattal, önmagában erőtlen ahhoz, hogy megtudjuk, hogy kedvelte az apró tárgyakat… Annál frappánsabb viszont, ahogy a zeneszerzőnek a ritmus iránti különleges érzékenységét sejtteti. Hatásos, ahogyan a táncosnő Ida Rubinsteinnel osztja meg a munkagépek-kiváltotta ritmus-élményét – és telitalálat, ahogyan a későbbiekben visszaidézi ezt. Az órák szerepe ösztönösen is beivódik a néző-hallgató emlékezetébe (akkor is, ha semmiféle életrajzi adattal nem rendelkezik etekintetben).
A CD hallgatásakor (sőt, már a tracklista olvasásakor) feltűnő, hogy Chopin-zongoraművek is helyet kapnak a filmben. A film folyamán meggyőződhetünk ezek frappáns atmoszféra-teremtő jellegéről. Íme, amikor autonóm műalkotások alkalmazása maximális hatásfokozónak bizonyul! Amivel nehéz megbarátkozni, az a helyszínek „meghatározhatatlansága” – vélhetően a francia néző számára kevésbé problematikus ez. Vagy talán azt sugallja, hogy a tényleges-konkrét környezet szinte másodlagos (elhanyagolható) a művész(et)i élet érdemi eseményeit illetően? Afféle „vetített háttér” csupán? Azt viszont mindenképp sajnáltam, hogy nem derült ki: az utcaseprő által fütyült Bolero-dallam igaz életrajzi adalék – sajnos, még az sem derül ki, milyen országban kerül erre sor…
Mint a fentiekből is kiderül: a film tágas teret hagy a nézői fantázia számára – ugyanakkor dicséretre méltóan elhatárolódik a fantázia-dialógusok hatásos fogásától. A látványvilág kidolgozottságához viszont aligha mérhető a hang-háttéré. A látvány mindig egyértelmű, az áttűnések, az idősík-váltások élményforrások. A hozzájuk tartozó „háttérzene” azonban sérül – az „elúszások” intenzitása, a váltások szín- és dinamikája korántsem kifogástalan.
Az viszont egészen kivételes műgondra vall, ahogyan átgondoltan válogatták össze a zenei anyagot a film készítői. Az egyik Chopin-keringőt Dinu Lipatti játssza (1950, remastered 2011), a másik felvétele a közelmúltban készült (Aurélien Pontier, 2020). A Chopin-nocturne előadója az a Samson François (1966, remastered 1995), aki Ravel G-dúr zongoraversenyének szólistája (1960, remastered 2017). Ez utóbbi felvételen ugyanúgy az Orchestre de la Société des Concerts du Conservatoire-t halljuk, mint a La Valse, vagy a felidézett Lúdanyó meséi tételben (André Cluytens vezényletével). Ugyanakkor kifejezetten a filmhez készült egy felvétel a Boleróból (Brussels Philharmonic, vez. Dirk Brossé), továbbá Alexandre Tharaud két keringő-improvizációja. Az ő interpretációjában csendül fel a Pavane egy infánsnő halálára, valamint az Alborada del gracioso (őt egyébként látjuk is, Lalo-alakítása emlékezetes mozzanatokat eredményez). Ilyen „műhelytitkokhoz” viszont csak a CD kísérőfüzetéből jutunk – a film végén a rendkívül hosszú stáblista túl gyors a részletező követéshez.
Ugyanakkor, a film zenei anyaga CD-n korántsem adhat képet a film-élményről, ahol a kompozíciókon kívüli hanganyag (zörejek, elsődlegesen hangszín-világukkal ható „effektek”) jelentős részt vállal az érzelmi töltések felerősítésében. Vagyis: hozzájárulnak ahhoz, hogy a film ne a vásznon érjen véget, hanem a nézőkben éljen tovább. Ravel ambivalensen viszonyult a Bolero elsöprő sikeréhez – jól látta, hogy azáltal méltatlanul háttérbe szorulnak többi kompozíciói. A mozilátogató pedig szabadon eldöntheti: engedi-e eluralkodni saját zenei világában a Bolerót, avagy a maga szolid lehetőségeivel hozzájárul a raveli életmű „rehabilitálásához”. Akkor is, ha ez ügyben az idő is hatásosan munkálkodik…
Les Musiques de Boléro – Le Mystère Ravel. Un film d’Anne Fontaine (Alexandre Tharaud, Aurélien Pontier, Gautier Capuçon, Frank Braley). Warner Classics, 5054197954160
