A Budapesti Wagner-napok visszatérő össz-értékeléséhez aligha találnánk méltóbbat a kicsorbított Bánk bán-mondatnál. És akkor már csak a „mi” és a „teremtés” definiálása van hátra.
Fittler Katalin
A teremtés ezúttal (is) többszintes művelet, amelynek aligha szükséges leásni a gyökereiig. Elég, ha addig megyünk vissza az időben, amikor a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermének sajátos lehetőség-állományát felmérve, ide álmodott Wagner-előadásokat Fischer Ádám.
Álom. Úgy tűnik, etekintetben (is) valami lényegi szál köti/fűzi Wagnerhez (gondoljunk csak Kroó György korszakos jelentőségű tanulmánygyűjteményének címére: Heilawâc, avagy délutáni álom a kanapén!). Működik az álom-gyár, évről-évre júniusban nemzetközi zarándokhellyé válik a Müpa, ahol maradandó élményforrásból töltekezhet megannyi Wagner-rajongó, egyszersmind erős holdudvart hozva létre érdeklődőkből, akik aztán aligha tudják kivonni magukat e mágikus vonzás hatása alól. Igaz, vélhetőleg nem is szeretnék Felesleges lenne most számba venni azokat a trendi relikviákat, amelyek – többé-kevésbé praktikus – szuvenírként e kötődés külsődleges bizonyítékai, mindenesetre, a népszerű rendezvények ajándék-kínálatával mindinkább képesek felvenni a versenyt. Az élmények súlya-jelentősége leginkább azon mérhető, hogy mi az, ami emlékké képes nemesedni (lásd Vörösmarty: Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk).
Az álom-realizálás teremtőmunkájában neves művészek mellett mindennapi munkájával megannyi „dolgozó” vesz részt, névtelen hősök statisztériájaként. Évről-évre épülnek az álom-várak, de az időben remélhetőleg végtelenített rendezvény-folyamat alkotója-alkotói aligha gondolhatnak pihenésre. Vannak állandó részei a stábnak, és vannak alkalmi közreműködők, vendégművészek. Akik legtöbbje minden bizonnyal részese a címbeli „mi”-nek, a nyertesek csapatának. A törzsvendég elmélázhat, mennyit változik a világ! Milyen nagy dolog volt, amikor megvalósult a wagneri álom, egymást követő négy nap hallhattuk a Tetralógiát! A teljesítmény-erőpróbától zengett a sajtó. Aztán arra is lett példa, hogy egy rendezvénysorozat keretében két alkalommal kerüljön színre a négy estés monumentális vállalkozás. Aztán lepergett a csodálkozás csomagolópapírja, s immár magától értetődő természetességgel vesszük tudomásul a Ring-projekteket. Az ideit pici szívfájdalommal, tudva, hogy a jövő évi programban nem szerepel A nibelung gyűrűje…
Pedig megunhatatlan. Évről-évre lehet „várni”, és minden alkalommal megtapasztalni az ismétlődés többlet-adó lehetőségeit, anélkül, hogy az unalom egy pillanatra is előtérbe kerülhetne. Hiszen mindig történtek apró változások-módosulások, örömmel hallottuk újra az előző évek kiváló énekeseit, és érdeklődéssel fedeztünk fel (magunknak, a nemzetközi zenei életben már vizsgázott) kiválóságokat. És milyen öröm volt felfedezni a technika-kínálta lehetőségekkel maximálisan élő háttér módosulásait! Mindezt elsősorban a zene által lenyűgözve! Amelynek prioritását annak ellenére élvezzük, hogy írásaiban Wagner sajátos szempontokból súlyozta az „alkotórészeket”.
A wagneri művészet varázshatalma több szinten működik. Emlékszem, kezdő Wagner Társaságosként, szájtátva figyeltem, milyen memóriakészlettel rendelkezik a csoport nem kevés „oszlopos tagja”. Repkedtek az évszámok, a szereplők, a járulékos sztorik. Úgy éreztem, ilyesmire én sohasem lennék képes. De nem kevésbé lebecsülendő azoknak a teljesítménye sem, akik egy-egy produkciót önmagában tudnak érdemben értékelni, felfedezve az adott előadás, szerepformálás, stb. sajátosságait. Hiszen ugyanazt az előadást látva-hallva ki-ki (korábbi emlékei birtokában) voltaképp „más”-ra fogékony. És talán az a legfontosabb a beszámolókban-kritikákban, hogy senkit se fosszanak meg attól, ami az ő számára élményt jelentett. Az élmények haszonélvezője elsősorban nyilvánvalóan a közönség. De aligha tévedhetünk, ha úgy véljük: a legkisebb részfeladatot végző közreműködő személyiségében is nyomot hagy az a nagy élmény, amelynek kialakításában ő is részt vehetett.
Az idei program gerincét a Tetralógia jelentette (hagyományosan a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával), amelyet Bo Skovhus dalestje és – a korábbi évek jelentős érdeklődését figyelembe véve – két alkalommal megrendezett zenekari est keretezett. A dán énekest Beckmesserként zárta szívébe a közönség. Emlékezetes marad, amikor súlyos térdműtétét követően mankóval jelent meg a színpadon, s ezt a kényszerű mellékkörülményt érdemben bele tudta építeni a szerepébe. Aztán énekelte ezt a szerepet mankó nélkül is – most pedig a leggyakrabban női énekesektől hallható Wesendonck-dalokkal kezdte műsorát, majd Schönberg és Richard Strauss dalaival folytatta, majd Mahler dalciklus-szimfóniájának, a Dal a Földről című kései remekének zárótétele, A búcsú következett, Stefan Vladar zongorakíséretével. A hangulat kontrasztjaként a lelkiállapot változására alkalmas, hatásos ráadás-számokkal zárult a Fesztivál Színházban rendezett est (június 14).
Az idei Wagner-napoktól az Istenek és hősök – a legnépszerűbb Wagner-dallamok” bevált címmel rendezett zenekari est két alkalommal vonzott teltházat a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe (június 25, 29). Ami legalább ugyanennyire figyelemre méltó: első alkalommal a földszintet teljesen megtöltötték azok az érdeklődők, akik az „Előhang” beszélgetés során további „kulcsra” számítottak a rendezvénysorozat megálmodójától, Fischer Ádámtól. Ők nem tudhatták: a második „Előhang” az elsőnek a tapasztalatait felhasználva még érdekesebb, inspirálóbb lesz… Ezzel a tapasztalattal csak olyanok gazdagodhattak, akik mindkét zenekari est azonos műsorát meghallgatták. Fischer Ádám szeretnivalóan sugározta a Wagner-zene iránti rajongását, és jó érzékkel válogatott tapasztalatai gazdag tárházából, amikor korántsem didaktikusan „szempontokkal” készítette elő a hallgatóságot. Rendkívül fontosnak tartom, hogy hangsúlyozta: a kedvelt zenekari részletekből összeállított program valójában csak desszert, a főételt a színpadi művek jelentik. És jó, hogy eloszlatni igyekezett az afféle sommás megjegyzéseket, miszerint Wagner zenéje „hosszú és hangos”, rámutatva az előadók (elsősorban a karmester) felelősségére a differenciált dinamikai építkezésben. És külön köszönet minden olyan megjegyzésért, amelyhez más forrásból aligha juthat hozzá érdeklődő. Igen tanulságos volt, amit mindkét „előhang”-beszélgetésben elmondott: a Tetralógia komponálása közben tartott mintegy 12 éve nemcsak a zeneszerzői tapasztalatokat illetően figyelemreméltó, hanem azért is, mert a közben elkészült bayreuth-i Festspielhaus színpadának akusztikai viszonyainak ismeretében folytatta a hangszerelés munkálatait. Tehát, mutatott rá, a Bayreuth-ban vezénylő dirigensnek számolni kell ezzel – vagyis, a Siegfried második felvonását követő zenei anyag megformálása ott könnyebb (míg másutt megkülönböztetett figyelmet igényel), míg a korábban komponált művek illetve részletek esetében számolni kell azzal, hogy más (hagyományos) akusztikai körülmények ismeretében kerültek a partitúrába. (Megválaszolhatatlan kérdés: vajon hány olyan karmester van a világon, aki Bayreuth-ban és azon kívül, számol ezzel a hangszerelési szemponttal?!)
A két zenekari est vendégegyüttese a Nemzeti Filharmonikus Zenekar volt, amely nem először dolgozott együtt a Wagner-napok keretében (sem) Fischer Ádámmal. Az estek folyamán a dinamikai differenciálásra utaló megjegyzésekkel kapcsolatban kevés tapasztalatot gyűjthettünk – érthető módon, hiszen a pódiumon foglalt helyet a zenekar. A hét részlet közül néhány „közismertnek” minősíthető – ezeknek megkülönböztetett tetszésnyilvánítás jutott.
Korántsem öncélú gonoszkodás, ha megjegyzem: a Tetralógia egész folyamán nem volt annyi zavaró mozzanat a közönség részéről, mint bármely (de főképp a második) zenekari esten. Wagner monumentális művei mágnesként vonzzák a figyelmet, a néző/hallgató szinte feladva önmagát, belekerül a színpadon – részlegesen – megjelenített történetek világába. Tehát, megfeledkezik kiszáradó torkáról (köhécsel, krákog akkor is, ha közel-távol nem kell megszólalnia), sőt, óvatosan bánik mobiljával is (igaz, minden tiltás ellenére, sokan akarnak pillanatkép-emléket lopni…). A wagneri mértékkel kétségkívül „rövid” zenekari részletek inkább az otthoni zenehallgatási gyakorlattal rokoníthatónak tűntek, s ilyenkor mutatkozik meg kézzelfoghatóan a technika áldásainak „káros” volta: leszoktat az alkalmazkodó figyelemről. Ami kis léptékben megvolt már a pillanatmegállítónál, most az újrajátszási lehetőségekkel fokozódik: az ily módon történő zenehallgatáson nevelkedőnek külön meg kell tanulnia az „itt-és-most” élményt – s ezt, sajnos, csak élő adásokon lehet…
A koncerteken, valamint a Tetralógia előadások alkalmából a 3. emeleti oldalerkélyeknél örvendetes számú fiatalt is láthattunk. A kezdettől példamutató gondossággal kivitelezett műsorfüzetek a művekről és a szereplőkről egyaránt tájékoztatnak. Az évek során mind terjedelmesebb helyet elfoglaló példányok pedig jótékonyan segítik az emlékezést. S a két rendezvénysorozat közötti időben – a várakozást megkönnyítendő – érdemes lapozgatva „összeolvasni” akár egyes szerepek „életét”, vagy az időben vizsgáztatni a memóriát. És egy jó tanács az újoncként bekapcsolódóknak: érdemes minél több énekes nevét megjegyezni: némelyek csak nálunk „újak” (lásd az életrajzokban feltüntetett pályájukat), mások pedig akár épp a (nemzetközi) felfedezésüket köszönhetik egy-egy kiugró lehetőségnek. Fontos: a „minősítésnél” hasznosabb az élmény-raktározás! „Dicsőségedre írtál költeményt” – rótta fel Lucifer a Teremtőnek, akinek művében – csakúgy, mint Wagnernél – „Végzet, szabadság üldözi egymást”. Vajon a komponistának is felrótta volna, hogy „hiányzik az összhangzó értelem”?
Már közzétették a jövő évi Wagner-Napok programját: a Tannhäuser és A nürnbergi mesterdalnokok két-két előadása és Bryn Terfel Wagner-áriaestje jelenti a választékot. Amelyből újfent érdemes lesz bőségesen választani – lásd fentebb, Vörösmarty.
Kiemelt képünkön: Fischer Ádám Wagnert dirigál. Forrás: Gramofon archív
