1977-ben a Zeneakadémia 17 végzőse együttes-alapításra szánta el magát, s a vonós-játékosok Botvay Károlyt kérték fel művészeti vezetőjüknek. A zenei életünkben több funkciót betöltő gordonkaművész, aki épp akkor vált ki a Bartók Vonósnégyesből, örömmel vállalkozott a feladatra. Együtt játszott az ex-növendékzenekarral (cselló szólamvezetőként) és irányította, figyelemmel követte működésüket. A kapcsolat tartósnak és kétirányúnak bizonyult – ennek jele, hogy évente Botvay Károly születésnapjának előestéjén afféle „hommage”-koncertet tart a kamarazenekar.
Fittler Katalin
Karácsony és szilveszter között egyszerre ideális és kevéssé gyümölcsöző a koncertszervezés – olyan ez, mint a félig tele, félig üres pohár. De akik több-kevesebb ideje részesei annak az útnak, amelyet a Budapesti Vonósok kijár (magának és közönségének), évenkénti rendszerességgel megtöltik a Zeneakadémia Nagytermét. Így volt ez idén is, amikor Botvay Károly 92. születésnapjára emlékeztetett a kisplakát-szórólap, látatlanban is érdekesnek tűnő műsorral. Mozart egy korai szimfóniáját (K. 129, G-dúr) követően Haydn G-dúr csellóversenye szerepelt a programban, a szünet után pedig Schubert késői C-dúr kvintettjének vonószenekari átirata. Az esemény specifikumát jelentette, hogy a szólista, Somodari Péter (főállásban a Bécsi Filharmonikusok szólócsellistája) éppen abban az évben született, amikor életre hívták a Budapesti Vonósok Kamarazenekart. A későbbiekben – csakúgy, mint a művészeti vezető – maga is tagja volt az együttes csellószólamának, most pedig vendégművészként társult az együtteshez. Nem tagadta meg az élet által neki kijelölt pozíciót: mint a zenekari első pultnál, kottával maga előtt érezte magát otthonosan szólistaként is. És, miként a zenekarban, itt is igényes-szép tónussal játszotta szólamát – hasonlóképp baráti-kollegiális környezetben.
Leszámítva a szinte kizárólag bérletes közönségnek tartott előadásokat, ezúttal is „bizonytalansági tényezőt” jelentett a közönség. Mert a szereplők és a műsor iránt érdeklődőkön túl képviseltették magukat olyanok is, akik a koncertet csupán lehetőségnek tekintették, hogy alaposabban megismerhessék a magyar zeneoktatás fellegvárát, egyszersmind a fővárosi zenei élet egyik legpatinásabb helyszínét. Ennek, és csakis ennek a számlája írható az a szokatlan fluktuáció, amelynek kényszerűen tanúi lehettünk. Nem érdemes elhallgatni ezt a zavaró tényezőt, annál is inkább, mert ezt korántsem valamiféle kritikai érzék diktálta. Remélhetőleg a pódiumra csak részlegesen jutottak el a termet lehetőleg érzékeny-szép zenei pillanatokban elhagyók zörejei.
A hangverseny megszervezéséről csak elismeréssel szólhatunk. Felkészült műsorvezetőként működött közre Bolla Milán, aki az oldott légkörben megannyi hasznos információt is közölt az érdeklődőkkel. A nyitószámban gyönyörködhettünk abban a kulturált vonósjátékban, a hangzás homogenitásában (ami még az egy iskolából kikerülő muzsikusoknál sem magától értetődő), ugyanakkor egy idő után ennek a kontrollált hangzásnak a kiszámítottsága is feltűnt. Tehát az, hogy a technikai kivitelezés mintha fontosabb lett volna, mint a művek/tételek/tematikus anyagok karakterének egyéni megformálása, más szóval, az interpretáció művészete. Ekkor már-már biztonsági megoldásnak tűnt a perfekt kivitelezés – ami aztán igazolódni érződött a második részben, amikor az agogikák bántóan megbolygatták ezt a korábban megcsodált összhangot. Magyarázat (mentség) persze akadt, hiszen a vonósötös-átirat sokkal komplexebb feladatot jelent az előadóknak, mint az eredeti vonósötös – és ilyenkor érződik leginkább a karmester hiánya.
Nagy tanulságot jelentett számomra, amikor egykori – akkor gordonkásként – főiskolai hallgatóm immár karmesteri gyakorlat birtokában beszámolt arról a tapasztalatáról, hogy mennyivel másként hallani a karmesteri dobogóról a zenekari összhangzást, mint kinek-kinek a maga zenekari ülőhelyéről. Ennek a „számlájára” írható, hogy a Mozart-szimfóniában aránytalanul háttérben maradtak a fúvós-szólamok, ámde ne feledkezzünk meg arról az élménről sem, amit a csembaló regiszter-kitöltő játéka jelentett Haydn gordonkaversenyében. A hangverseny második részében Schubert vonósötöse csak azoknak jelentett némiképp csalódást, akik megannyi élménnyel rendelkezve várták a megújult csodát, ami ezúttal elmaradt. A harmadik tétel középrészének ihletett-szép előadása jelentette viszont az egész est legnagyobb élményét.
47 év – előadók, előadói apparátusok életében nem elhanyagolható kor. Kiderül, hogy az időközben értelemszerűen cserélődő tagok megtalálták helyüket ebben a környezetben, és magukévá tudták tenni az alapítók célkitűzéseit, azt, hogy nem valamely kitűzött-megvalósítandó célért dolgoznak, hanem olyasfajta útépítők, akik azon fáradoznak, hogy könnyebb megközelítést biztosítsanak a zeneirodalom kevéssé ismert műveihez is a hallgatóságnak. 47 év – fantasztikus időtartam egy művészeti vezető (ha úgy tetszik, pedagógus, mentor) életében is, aki végigkövetheti, hogy egykori növendékei, akikből művésztársak lettek, hogyan járják útjukat, beleírva nevüket a hazai előadóművészet-történet krónikáiba. Mind a korántsem kerek számú, ám nagyságrendjükkel figyelemreméltó számok elgondolkodtató tanulságaival, mint a koncertélmény összhatásával, emlékezetessé tették az év végi hétköznapot. Mondhatni, piros betűssé írták át.
(Budapesti Vonósok Kamarazenekar. Koncertmester: Pilz János, km.: Somodari Péter – cselló. Haydn, Mozart, Schubert művei. Zeneakadémia, december 28.)
