Charles Mingus a jazz műfaj legnagyobbjainak sorában is a legsokoldalúbb művészember volt. Bőgős és zongorista, hangszerelő és komponista, zenekarvezető és polgárjogi harcos, filozófus és író. Tevékenysége külön fejezet a jazz történetében, és hatása mind a mai napig megkerülhetetlen. Márton Attila tanulmányának második része.
Márton Attila
Charles Mingus egy Arizona állambeli kisvárosban, Nogalesben született 1922. április 22-én, de az ország egyik legnagyobb fekete gettójában, a Los Angeles-i Watts negyedben nőtt fel. Első profi szerződéseit két New Orleans-i hírességtől, Kid Ory-tól és Barney Bigardtól kapta, majd 1943-tól ’45-ig Louis Armstrong, ezt követően pedig Lionel Hampton nagyzenekarában szerepelt. 1950-ben figyelt fel rá a szakma és a közönség is, amikor a különleges, modern hangzásvilágot képviselő Red Norvo trióban játszott – a névadó vibrafonos és Tal Farlow gitáros társaságában. Ezt követően aztán belevetette magát az akkorra már elfogadott bebop világába, és olyan jazz-óriások társaságában játszhatott, mint Miles Davis, Dizzy Gillespie, Thelonious Monk, Bud Powell, Sonny Stitt, Lee Konitz vagy Stan Getz. Rövid ideig az általa bálványozott Duke Ellington zenekarába is bekerült, de összeférhetetlensége miatt maga a Mester is úgy látta jónak, hogy megváljon tőle. Jóval később aztán „fájdalomdíjként” készíthetett egy briliáns triófelvételt Ellington és Max Roach társaságában, Money Jungle címmel. Pályájának talán legfényesebb, 1957 és 1965 közötti szakasza valóban külön fejezete a jazz történetének. Ekkor születtek kiemelkedő fontosságú lemezalbumai az Atlantic gondozásában (Pithecantropus Erectus, Blues and Roots, Oh Yeah, Mingus at Antibes, Changes), bár részben párhuzamosan a Columbiánál is készültek jazztörténeti fontosságú albumok (Ah Um, Mingus Dynasty). Kissé később, a hatvanas évek elején pedig a reprezentatív küllemű Impulse-albumok öregbítették hírnevét (Mingus, Mingus, Mingus…, The Black Saint and the Sinner Lady).
Koncertjeit kezdetben elsősorban a kisebb, de a progresszív zenét támogató New York-i klubokban látogatták a legmodernebb zenei fejleményekre kíváncsi rajongók. A Half Note, a Five Spot és a Café Bohemia voltak a történelmi színhelyek. Hírneve egyre emelkedett, így aztán 1960-ban már nemcsak Newportban léphetett fel, de meghívták Franciaországba, a rangos Antibes-i Jazzfesztiválra is. 1961-ben ismét Franciaországban koncertezett; több párizsi klubban szerepelt óriási sikerrel, majd a New York-i Birdlandben, a következő évben pedig ismét Newportban.
Mivel a hatvanas évek elején, az intellektuális Kennedy-korszakban az amerikai társadalom minden korábbinál nyitottabb és befogadóbb lett az újdonságokra, Mingusnak módja volt jazzről szóló előadások megtartására tévéműsorokban. Népszerűségének csúcsára érkezett, riportok, interjúk foglalkoztak vele és munkásságával a vezető lapokban, folyóiratokban. A jazzelithez tartozó, ünnepelt művész lett. Ekkor szerződtette az újonnan indult, nagy tekintélyre szert tett Impulse kiadó, amelynek fontosságát jelezte, hogy többek között John Coltrane kiadója is volt. Itt készítette el 1963-ban a The Black Saint and the Sinner Lady című albumát, amelyet ő maga is egyik legjobban sikerült lemezének ítélt. Az album összefoglalta addigi munkáját, szintetizáló tevékenységét – a gospeltől a New Orleans-i stíluson és a bebopon át a free jazzig.
1964-es európai turnéja során Mingus botrányos viselkedése miatt zenekara felbomlott. Koncertjeit olykor másfél órás késéssel kezdte, és kifejezte utálatát a fehér közönség felé. Brémában például kifejtette, hogy érzi a gázkamrák szagát, de Amerika is egy koncentrációs tábor. Tört-zúzott a hotelekben, provokálta az újságírókat, terrorizálta zenésztársait is. Nem csoda, hogy a trombitás Johnny Cole kórházba került, egyik legkitűnőbb zenésztársa, a multiinstrumentalista fúvós, Eric Dolphy pedig kivált az együttesből, és Európában kívánt „szabadúszóként” tevékenykedni, de Berlinben tragikus hirtelenséggel elhunyt. Mingus az ő emlékére komponálta a So Long Eric című számát.
Ettől kezdve szinte állandó problémák nehezítették Mingus életét. Ő ugyanis nemcsak zenei tevékenységét vette halálosan komolyan, de minden mást is, amibe belefogott. A társadalmi problémák, a faji diszkrimináció, a vietnámi háború eszkalációja arra ösztönözte az igazságot kereső művészt, hogy még Johnson elnöknek és az FBI vezetőjének, J. Edgar Hoovernek is írjon. Mindennel megpróbálkozott annak érdekében, hogy a feketék zenéjét önálló üzleti alapokra helyezze: saját lemezkiadót és afro-amerikai jazzfesztivált akart létrehozni. Némileg osztotta LeRoi Jones zenetudós és a fekete polgárjogi harcosok radikális nézeteit, de csalódottan kellett belátnia, hogy eredménytelenek voltak ezek a küzdelmek. A hatvanas évek végén a társadalmi és magánéleti problémák következtében művészi válságba került és depresszióba esett. Ebből szerencsére kilábalt, és két európai koncertkörutat is lebonyolított, Párizsban pedig felvette a Reincarnation of a Lovebird című lemezét.
1971-ben Guggenheim ösztöndíjat kapott, ami lehetővé tette az évek óta kiadóra váró önéletrajzi írásának publikálását. A nehezen lefordítható cím – Beneath the Underdog – a „béka feneke alatti állapotot” jelenti vagy finomabban: „akit még az elnyomott is elnyom”. A szalonképesebb angol szó az underclass, ami a magyarban a „halmozottan hátrányos helyzetű” kifejezés megfelelője, azaz a nemcsak szegény, de fajilag is kirekesztett emberek „társadalom alatti” rétegére utal. Írásában feltárta egész zaklatott életének örömét, fájdalmát, dühét és szenvedélyét, de intellektusát és spiritualitását is. Nem egy vidám olvasnivaló…
(folytatjuk)
